Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A »nagy úr« hazájában

89 Halk pisszenés térít magamhoz ; megállok s visszanézek. Ogy ver a szívem a nagy rohanástól, hogy a fülem dobja is lüktet belé. Inkább kitalálom, semmint hallom, amit a vezetőm súg: — Lassan, nagyon lassan ! Itt már ittlehet ő. A nagy ő, akiért szakadékos hegyi ösvényeken ide látogattunk 1 De aki minket nem vár ; sőt inkább kibékíthetetlen gyanakvással tér ki előlünk, ha jöttünket megsejti. Mintha most ébrednék fel, úgy tekintek körül. Mintha a külső mozgalmas világtól végkép el volnék zárva, úgy érzem. Egy zöld harkály panaszos, fájdalmas, szinte kísérteties jajgatása az egyetlen hang, ami másodpercekre felriasztja a teljes hallgatásba merült erdőséget. Az is elnémul csakhamar. A bujdosó szelek nyögnek egyetegyet. Messziről mintha halk mormolással beszélne valaki: ott egy láthatatlan patak surrog a kövek közt s az erdő álomdalát dúdolgatja. A »sötét erdő«-ben vagyunk. Ez a »sötét erdő« egyetlen óriás lombsátornak tetszik, amelynek szinte boltívei vannak. Egymástól csaknem szabályszerű távolságra áll egy-egy oszlop, amely a boltíveket tartja. A talaj kopár ; csak avar borítja. Néhol egy merészen felfelé kapaszkodó sudár csemete látszik, amely alig várja, hogy kinőjön az árnyékból s a napsugárral csókolódjék. Az ég még kéket mutat, ahol egy-egy darabja látszik ; de mintha megszaporodtak volna a vándorfelhők : gyakran elszürkül minden odafent. Hűvös yan itt, az erdő mélyén. Az iménti nagy sietésben kiizzadtunk s most, hogy elcsöndesedtünk : meg-megborzongat az őszi szél. ősz van: ez látszik mindenen. Lent, a réten ezrével piroslik-lilázik a kikirics ; itt, a magas erdőben pedig sárgulnak-fonnyadnak a lombok s virág sehol sincsen, ősz van s a bükk fehérfoltos derekán nyirkossá vált az élődi moh ; a hullott levél megpuhult s nem zizeg, ha a lopódzó vadász rálép. Most már egészen más ám a lépésünk. Nem szabad erős neszt okoznunk. Ügy megyünk egymás nyomán, mintha magunk volnánk az erdő bujdosói, akiknek szem elé kerülni veszedelem. Hallgatás mindenütt és különös nyirkosság, ami a lélekzést is nehézzé teszi. Völgynek megyünk. A talaj csúszós ; néhol síkos. A kövön nem lehet megállni. Ahol avar borítja a cserkészutat, ott van egy-egy pillanatnyi pihenő, ahol ácsorogva hallgatózunk. Mindegyre lejebb száll az este, vezetőm mégis csak a sötét talajt lesi. Hirtelen megállít. Csak a szemével int. Lehajlok a friss szarvasjelhez, amely éppen utunk irányán viszen át. Ez Ő volt! A nagy ő. A vén szarvasbika, akit mi keresünk. A csönd mintha még ünnepiesebbé válnék e pillanatban, öt perce sincs tán, hogy itt járt az erdők koronás királya. Megelőzött minket 1 . . . Hiába néztük ki a szemünket, hogy a fák közt észrevegyük megbarnult csuháját, hatalmas ágbogas agancsát. Elkéstünk I . . . 12