Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Gulyások

76 BÁRSONY ISTVÁN azután a kint lakók egymáshoz. Ahol ezelőtt tíz esztendővel még úgy ácsorgott a széles mezőségen az a néhány tanya, mint amikor a bogárzó jószág szerte fut és ha nagy iramlás után megáll, csodálkozva néz szét, hol is lehet a többi: ma már olyan arra a puszta, mintha csudát látó gulya szaladna össze (mert nemcsak széjjelriad ám attól); a sok fehér házikó mindegyre szaporodik; maholnap akár faluvá sűrűsödik. Ettől fogy el lassanként az igazi nagypuszta és az elmúlásba viszi magával mindazt, aminek addig volt rajta jó élete, amíg a mező nem termett mást, csak zamatos füveket. A földi végtelenség, amely belerepült volt a mennyégbe, szárnyabénultan hanyatlik vissza a minden oldalról eléje vont mesgyék közé. Mint amikor Árgyilus királyfi megérinti tündér Ilona fátylát, galambszárnyát, s akkor elhal a varázslat, elernyed a tündérhatalom; földi asszonnyá válik a másvilág királykisasszonya : olyan ez is. — Jön a kultúra, az emberi haladás ez Árgyilus királyfia, és amihez nyúl, az megváltozik ; sokszor talán jobbá ; annál ritkábban szebbé. Nekem ugyan beszélhet Kultúra ő felsége : az emberevő gyárakért, kőszénfüstös telepeikkel, szabadon vállalt rabszolgamunkáikkal és gépembereikkel, akik közül ezren meg ezren egész életökben egyazon csavart fúrják, faragják, ráspoly ózzák, s aztán azt az egyféle munkát tudják is, mint a parancsolat (hogy meg nem őrülnek, mire a százezrediket jubilálják) ; — mondom, ezért az egész nagyszerű kultúrvilágért nem adok egy kéve napsugarat, egy marék virágot, egy fuvallatnyi illatos enyhe szellőt; — hogy ne is szóljak a felséges, csudás végtelenségbe való elmerülésről, amely áhítattal tölt meg ; — holott az emberrel zsúfolt városi kriptákban jobbára csak ökölbe szorított kezeket, véresre harapott szájakat, elégedetlenségtől sápadt arcokat látok; — és amit. hallok, az elfojtott, vany hangos káromkodás, amelytől még az imádkozót is gyűlölet veszi körül. A békesség nyugalmas hazája, a puszta, érzi a kultúra türelmetlen érintését és attól rohanvást alakul át. Úgy megváltozik, hogy maholnap mindjobban el is fogy. — A fehér gulyák eltünedeznek róla és helvöket az »importált« tarka