Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Gulyások

GULYÁSOK 77 jószág foglalja el, amelynek nem a szabadság — tehát nem is a puszta — a hizlalója, hanem az istállóban elfogyasztott sok mindenféle moslék. Minthogy a puszták — a régiek -— változnak, eke alá kerülnek, s így a legelő jószág számára kisebbednek : csenevészedik és gyérül a kint lakó gulya is. Ahol gulya nincs, ott viszont minek a legelő ? íme a végzetes körforgás, amelynek a pályáján nincs megállás. A pusztai ember mélán dalolhatja : »Nem úgy van már, mint volt régen«; — a régi gulyás is más volt, mint a mai. De a mai is: meddig marad meg? amikor felszántják a pusztát a gulyája alól. Ma még van gulyásélet; de a juhászságnak jóformán befellegzett. Minél olcsóbb a gyapjú, annál jobban kisül, hogy az ördögnek sem kell juh. — A juhász, ha teheti, vasúti bakternek megy, vagy béresnek szegődik. A pásztornép közt juhásznak, kondásnak van a leglustább, legunalmasabb élete ; mind azt hánytorgatja, hogy sem vasárnapja, sem ünnepe ; maholnap nyolc órai munkaidőre kínálkozik nagy ímmel-ámmal; azontúl pedig őrizze a nyájat a gazda, akibe »modern« pásztori felfogás szerint, hadd csapjon a sistergő istennyila hétszer egymásután. A régi gulyásnak még állott a világ. Eszembe jut öreg Istvány, a fonálbajuszú számadó, akinek varkocsba volt fonva a haja, a hangja pedig recsegett, mint a repedt fagót. A karulyi nagy homokpusztákon ő volt az úr, aki félvállról beszélt a grófjával is. Istállót sose látott vad tinókat nevelt, és sallangos, tüzes lovon járt, amely még a kurjantás milyenségéből is tudta, mit akar a gazdája. Amikor negyedévenként bejött Istvány Nagykárolyba az ángáriáért: félmarkába fogta a keszkenőjét (annak a csücskébe volt belebogozva a pénz), azután indult vágtatva haza ; Karulyig meg sem állott. Ott odacsapta az egész járandóságot a felesége elé s felsőbbséges hangon ráparancsolt: »Ne, asszony, osszad széjjel!« A mai gulyásnak már nincs is lova ; — kivéve a nagy puszták utolsó mohikánjait, — a Zuborgányokat, a kecskeméti Bugacon ; meg aztán a hortobágyiakat; no meg, ahol