Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Őrség

66 BÁRSONY ISTVÁN gatná. — Tyűhh, az áldóját! — riogott hirtelen s felkapott egy rögöt az út mellől. — Nyitva maradt az ajtó ! A kertben egy nagy fehér állat loholt errefelé. Bertók megdobta s rákiáltott: — Nem mégy ! . . . Nem takarodsz ? . . . Hatalmas komondor volt; akár a jegesmedve. — Most aztán siessünk, mert összejárják a virágágyakat s akkor én kikapok, — dünnyögte a bakter. Előre loholt, de megint megállott. — Tessen idekerülni mellém. Ezek nem tréfálnak. — Csak nem esznek meg? Ümmögött egyet: — Majdnem ! — De mindjárt hozzátette : — No, iszen itt vagyok ! A kertből csakugyan még egypár kutya ugrott ki, amint az öreg bakter hívogatni kezdte őket. — Sokan vannak. Nappal nem igen látni valamennyit, — mondtam. — Mind elbújik. Pedig híres kutyák. Van ám olyan is, amelyik száz pengőt ér. — No, azt szeretném látni. Híjjá ide. — Akkor majd mind elő talál jönni. — Hát aztán ! Baj az ? . . . — Nem ismerik a tekintetes urat. — Úgy látszik, maga ijesztget engem, Bertók. Vállat vont. — Különben itt vagyok, — mondta megint, s elkezdett csettegni, füttyögni. Az épületek körül halk neszek támadtak. Jöttek a négylábú házőrzők. Egy egész kutyakiállítás. Kicsi, nagy, komondor, kuvasz, agár, takszli, még egy korcs vizsla is. — Csinos társaság, — jegyeztem meg. — Úgy-e, hogy nem vagyok magamban ? Hanem egyikhez se tessék hozzányúlni. Látja a ténsúr azt a szürke kuvaszt ? Egy lompos, kajlafülű, alattomos kutyára mutatott. A legkomiszabb parasztkutya volt, aminőt valaha láttam. — Tán ez az a százpengős ?