Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Őrség

ŐRSÉG 67 — Nem ez, de nekem valamennyi közt ez ér legtöbbet. Úgy hívják, hogy Darázs. Nagy tehetsége van ám . . . — Micsoda tehetsége ? — Nem ugat, csak harap. Egy hang nélkül csípi meg az embert. — Kedves kutya. (Arrább húzódtam tőle.) Az öreg vérszemet kapott. — Ha én a gyümölcsösben tolvajt sejtek, akkor oda hangos kutyával hiába is mennék, az csak elugatná. — Nem elég az ? Akkor a tolvaj elfut. — Igen, de visszajön. Hanem akit mink ketten megcsípünk ! . . . — Persze ! . . . Hogy is csinálják csak? — Amikor intek, Darázs felugrik s körülfut a kertben. Ahol nyomot érez, úgy megy rajt', mint a kopó. Ha a tolvaj éjjpen a fán van, akkor ő a fa alatt szépen megül és vár . . . — Ott nyugton lehet a tolvaj. — Már ameddig én oda nem következek. Akkor lerázom a fáról. — S vár addig a tolvaj ? — Muszáj neki! Mondom, hogy Darázs odalenn vár. Még csóválja is a farkát, úgy hízelkedik a tolvajnak : »Gyere le már!« Ejnye! — szakította félbe magamagát, — nem pusztulsz, te beste ! A szürke kuvasz ott szimatolt az ikrám körül. Kis híjjá volt, hogy meg nem mutatta rajtam a tehetségét. Aggodalmasan ugrottam el; arra a sok kutya mind nekem igyekezett. A jegesmedve majd feldöntött. — Maradjon veszteg a tekintetes úr. Nem kell félni. Attól a nagytól éppen nem. Az jámbor ; csak akkor haragszik, hogyha felbiztatják. Lefogja a bikát, megállítja a négyesfogatot, elkapja a forgó kereket, egymaga mindent vállal. . . Ez az a százpengős. Gyönyörű, óriás komondor volt. Göndörszőrű, dézsafejű, oszloplábú. Valóságos kutyaakrobata. — Nem bántja az embert? — érdeklődtem, minthogy nagyon is közel volt. 5*