Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Árnyak az éjszakában

ÁRNYAK AZ ÉJSZAKÁBAN 7 Hallgatóm-hallgatóm, s egyszer csak megértem, hogy a kövek közt surranó patak felesel az éjjeli szellővel, annak van olyan mélyről jövő harangos csendülése. Más hang itt most nincsen. Az erdő pihegése alig elég arra, hogy belőle pici fuvalmak szülessenek. Minden pihen. Legalább úgy látszik. Az örvös galamb késő esti panaszos bugása rég elnémult. Az utolsó madárhang egy megriadt rigó dallamos siráma volt, amint közeledésemre kisurrant a bozótból s telegagyogta a környéket izgatottságával. Túl a berken magas sötét falat vonnak elém a nagy fák. Ott is mindenütt teljes a csend. Olyan igazi a némaság, hogy a holdsugár táncának is pendülő nesze tudna kelni az árnyékkal beszegett tisztáson. Egy tücsök már hegedül is hozzá. De alighogy egyetkettőt trilláz: elresteli a duhajságát ebben a nagy, halálos csendességben s hirtelen elnémul. * * * Eleven árnyék libben ki a lomb közül s átsuhan felettem. Repülés az? vagy szellemjáték? Lélek se tűnhetne nesztelenebbül. A bagoly puha szárnya durva vitorla ehhez képest. Libegve, tétovázva mozdul arrább, hogy egy forduló után újra visszatérjen s kíváncsian perdüljön egyet körülöttem. Egy »lappangó madár« repked itt. Egy harcsaszájú, lepkelendülésű szúnyogirtó. Árnyék az árnyékos éjszakában. Szinte azt hinném : irántam érdeklődik, — oly kitartással kerülget utamon. De íme, felfedezem a szúnyograjt, amely a nyáréj langyos levegőjében országgyűlést tart felettem s tömegbe verődve sodródik utánam. A szúnyogvadászt ez tartja közelemben. Minduntalan közéje csap a rajnak s aközben velem aligha törődik. Annyira