Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Várunk valakit

56 BÁRSONY ISTVÁN nyögése kél. Abba pedig beleszól egy-egy erősen riadó rikkantás, amelyet innen is, onnan is követ a többi hasonló. Mozognak a fácánkakasok; felgallyazni készülnek; kakatolnak. Éles, lármás hangon kiáltják tele az erdőt: kakat! kakat! S aközben kotyorászó monológokat tartanak. Ha felrepülnek, szinte robajló zajjal emelkednek. De amikor nekiindulnak a levegőnek : úgy úsznak benne, mint a vitorlás csónak, amelyet a szél sodor. Hosszú, lengő farkok elmaradhatatlanul siet utánok. A fekete rigók beszélgetnek, csacsognak; körülrepkedik a szállásuk tájékát. Már a hold is fenn van, a pufók tele hold, s a rigók még mozognak, a fácánkakasok még zajongnak, a vonuló varjak kárognak egyet-egyet. Ámbár este van : a napfény utolsó emlékeképen egyre halványuló zöldessárga sáv terül a nyugati ég aljára. Várom, hogy a szürkület egészen úrrá váljék. Az erdei neszek rohamosan fogynak. Most már a »kékvérű vendégnek« is mozognia kellene. Ez az ő ideje. Amikor a nappali élet megszűnik : akkor az erdei sneff felkél, indul. Amikor a szürkület egyik kezével az utolsó esti derengést fogná még itt, a másikkal pedig az éjszakának int, hogy bátran jöhet: akkor szólal meg Ő ! Bolygó, kísérteties lénye elsuhan a néma erdő felett s cippenő-pisszegő-vartyogó beszéddel hirdeti közeledését-távolodását. Várom, hogy megszólaljon. Felajzott idegekkel, njútott szájjal figyelek; sokáig hallgatódzom. Még a fülem is zúg belé. S amint növekvő lemondással látom a szürkület erősbödését : megmozdul előttem az én sötét tuskóm s vad morgással gurul a sűrűség irányába. Treff, a türelmes germán filozófus, elúnta a végetlen várást, s egy lopódzó rókát riasztott meg. A bokrok zörrenése csak egypár másodpercig hallik, azután teljes a csend megint. Nincs mit várnunk tovább.