Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A havas alján

A HAVAS ALJÁN 45 Kabzány eloltja a lámpát és sötétben rohan neki az úttalan útnak. így aztán megtalálja. — Erre, erre ! — kiáltja örvendezve. És most már szinte vágtat. Facsaró vízzé izzadok mögötte a veszett rohanásban. A főerdész elmarad tőlünk. Az ő ernyője másfele van. Mink csörtetünk-törtetünk, bukdácsolunk feljebb ; oda, ahova kilenc kakas szokott beszállani pitymallatkor. A pitymallat már itt van. Három óra múlt; mindjárt egynegyed négyre. Előre ! előre ! ahogy a lábunk bírja. Azt a keserves eltévedést valahogyan jóvá kell tennünk a sietéssel. Kabzánynak úgy jár a szeme, mint a leskelődő ragadozóé. Minden egyforma itt, — ő mégis egyenest tart egy iránynak. A változó gödrök és igen ritka bokrok közt nekimegyen egynek ; ott egy pillanatra megáll; majd hirtelen közéje búvik és leguggol. Ez itt az ernyő. Helyben vagyunk. Helyben! akkora területen, ahol épen csak elférünk ketten, szorosan egymás mellett. Körülöttünk alig métermagas fenyő- és borókasövény, amely csak egy-két csipkézetén nyúlik fel ötnegyed méternyire. Felettünk a nyílt ég. Ennyi az egész »ernyő«. Tessék itt egy embernyi embernek — elbújni és mozdulatlanul lesni órahosszat. Kabzánynak könnyű, mert ő kicsiny. Befurakodik a fenyőfalba és ott kucorog, mint a vackán lapuló nyúl. De nekem lövésre »készen« kellene lennem, s nincs más elképzelhető helyem, csakhogy a jobb térdemre térdelek, jobb öklömre letámaszkodom, hogy eléggé bújhassak; a bal talpamra nehézkedem és a balkezemben tartom a tusára állított töltött puskát. (Tessék ezt irigyelni.) Alighogy lihegve elhelyezkedünk, Kabzány nagyot rándul; nyitott szájjal, kimeredt szemmel ügyel. — Csu-ssúj ! Csussúitty ! Egy nyirfajdkakas kezdi a csuhukolást, nem messzire tőlünk. — Már pitymallik. Újra megszólal: — csussúj ! — És oldalvást is, messzebbről is, még messzebbről is kapja a választ a hívásra, amely egyszersmind kihívás is : csu-ssúitty !