Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A havas alján

44 BÁRSONY ISTVÁN meg kell várniok a telet, a havat, amikor szánkán lehordhatják. Mert szekér nem járhat erre. A szénásszekér minden húsz lépésnyire felborulna. Az aprócska szénapajták környéke most néma és kihalt. Minden pajta üres. A szél keresztül süvít a bordáin. — Jól megyünk-e, Kabzány ?! . . . — hallom megint a főerdész kissé aggodalmas hangját. Kabzány megáll. Maga elé mered. Indul jobbra. Azután indul balra. Látom, hogy tétovázik, de azért olyasmit dörmög, hogy : jól. Zuhogó patakon megyünk át. A főerdész megáll a partján és figyel, tanakodik. — Merre folyik a víz? — kérdi gyanakodva. — A sötétben ezt bizony nem látni; lehajlom és a tenyeremet éllel mártom a vízbe. A kezem fején érzem a víz sodrását. Erről megállapítom : jobbról balra folyik. Szepesi felkiált: — Akkor rosszul megyünk ! Kabzány megint megáll. Riadtan forog maga körül. Ernyőt csinál a tenyeréből, úgy néz a messzeségbe, a sötét éjszakába. A lámpást félkézzel maga mögé dugja, úgy keresi az irányt a pusztai sötétségben. A homlokát törülgeti. Fúj, nyög, káromkodik. — A lámpás ... a lámpás ! . . . — dörmögi ijedten, zavartan. S egyben hozzáteszi: — Nem látok én lámpással, kérem szépen. Eltévedtünk. Éjjel egynegyed három órakor, ebben a sivatagban. Csepegő esőben. Bokáig vízben! Nem tehetünk egyebet, minthogy visszasiessünk a szekérhez s onnan keressük újra a jó irányt. Szinte futunk.— Hisz minden pillanat drága most. Pitymallatkor a helyünkön kell lennünk, különben minden fáradságunk hiába volt. A nyirfajdkakas első bugyogását, csuhuzását már az ernyőből kell meghallgatnunk, vagy akár ne is menjünk odáig, ha már észrevesznek. * * *