Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A havas alján

A HAVAS ALJÁN 43 nem bír annyira egybefolyni. Egymástól jókora távolságra, — száz, kétszáz, háromszáz lépésnyire — egy-egy komor, sötét torony. Megannyi vén fenyőfa. Néhol az se. Csak sivatag pusztaság, ezer meg ezer holdon. A szekerünk megáll. Tovább a lovak itt nem mehetnek. Az útnak, ösvénynek vége. A helyenként tőzeges talajon hepehupás buckák s mellettök vízzel telt gödrök vannak. Itt csak gyalogszerrel juthatunk feljebb az ernyőkhöz. Leszállunk a szekérről s kinyújtóztatjuk meggémberedett tagjainkat. Első lépésemmel is vízbe toppanok. Nagy bagaria-csizmám fel sem veszi ezt az újabb megpróbáltatást. Kabzány körülnéz. Keresi az irányt, hogy merre találjuk meg a sötét éjszakában, a véghetetlenül egyforma fennsíkon, a lesőernyőket. Aközben én is széttekintek. Az éjszaka felhős derengésében gyengén látszanak az emelkedő gerincek, amelyek itt már csak dombok ; de a hegytető dombjai. Megnézem az órámat. Pontban kettőt mutat. S nekünk jó háromnegyed órányi sétánk van még ezen a nedves szőnyegen, amely helyenként félszárig is süpped, akár ha zsombikos mocsártalajon volnánk. Kabzány elindul. Szepesi főerdész nemsokára megcsóválja a fejét. — Jól megyünk-e, Kabzány? Én sehogysem tudom. A vezetőnk dörmög valamit és halad gyorsan tovább. Ahhoz képest, hogy már több mint egy órája gyalogolt a szekér előtt: szinte hihetetlenül is gyorsan. Elfulladok utána, pedig magam sem közönségesen bírom a sietést. Ennek az embernek nyilván két pár tüdeje van ; és raadásul acélrugókon járó lába. Egy darabig ráérek, hogy a gondolataimmal foglalkozzam. — Minő sivár, kietlen világ ez ! Pedig tele van valamivel, ami nagyon hasonlít emberlakáshoz. Az alakja ház ; kis hegyi faház, aminőben lakni is lehetne. Csakhogy az egymásra fektetett gerendák nincsenek kitapasztva sárral. Télen itt megvenné az embert az Isten hidege. Ezek a havasi rétek szénatartói. Augusztusban, amikor itt kaszálnak, ezekbe gyűjtik, préselik a hibbei tótok a szénát; azután