Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Hóhérmunka

HÓHÉRMUNKA 203 rintos gyökerű nagy fával. Onnan amilyen nesztelenül csak bír, úgy lépdel lejjebb-lejjebb; folyvást halkan csitítja a foxikat, amelyek félig megőrültek a nagy izgulástól, hogy ugyan mi lesz már ? mert hogy valami lesz, azt tapasztalásból tudják. Még egypár lépés és a vadőr ott áll, alig négy vagy öt méternyire a nagy fa felett. Onnan még egy utolsó kémszemlét tart. Elégedetten ragyog fel a szeme ; megpillantja a vidranyomok folytatását a havas jég szélén, ameddig a halrabló gyalogolt. Ott eltűnik a nyom, a zsivány beletoccsant a vízbe, hogy nyomát veszítse, — de bizonyos, hogy alig rugaszkodott egyet-kettőt, megint kibújt s egyenesen a gyökerek közé surrant, ahol úgy látszik, állandó tanyája van. A vadőr leguggol s nyakoncsípi a vezetéken nyugtalankodó kis vérszopókat; elszabadítja őket s egyszerre indítja le a fához. Azok már tudják a kötelességöket. Ügy perdülnek le, hogy majdnem belegurulnak a vízbe ; felpattannak, mint az acélrugó és csíkként csúsznak be a sűrű gyökérszövedék közé, amelyben rögtön el is tűnnek. A vadőr most már semmit sem ronthat el, maga is lesiet a folyó partjára s ott les, hallgatódzik. Mintha a föld alól jönne : hangzavar tör fel csakhamar. A foxik marakodó hördülésébe morgó, haragos hangok vegyülnek. Odabent a homályban ádáz tusa folyik valakik közt. A foxik megtalálták és nyakoncsípték a vidrát, mielőtt ideje lett volna egérutat nyerni s beugrani a vízbe, ahol könnyen búcsút mondhatott volna a kapufélfának. — Szorrííítsd! biztatja a hadviselő kutyákat a vadőr s maga is a legnagyobb izgalomban torokhangon üvölti le a földalatt levő harctérre a vontatott buzdítást. — Szorríítsd ! Szorrííí. . . Utoljára az egész »szorítsd«-ból csak a hosszú »í«-t hallani, de azt folyvást. A gonosz harc folyik. A kutyák már egy kukkot sem szólnak; — már csak hörögnek egyet-egyet; — jele, hogy