Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Hóhérmunka

204 BÁRSONY ISTVÁN fogják a vidrát, nem engedik ; az sem igen van most diskuráló kedvében, hallgat és nagyokat marna, ha bírna ; veszett erőlködéssel kapkod a kutyákhoz, de a kani a tarkóján van, azt szorongatja, rázza, el nem ereszti ; közben mind lejjebb igyekszik ; jól tudja, hogy addig nincs nyert csata, amíg a vidra szürkés-fehér torkát egypárszor meg nem ropogtatja. A szuka azalatt hátul tépi-marja az ellenséget; ingerli, hogy oda is kapkodjon s fedetlenül hagyja azalatt az elejét, amely a kani gondja. — Szorrííí! . . . íí! Kell is azoknak biztatás. A magok kedvtelésére »dolgoznak« ; elverni sem lehetne őket a vidráról. Most elhallgat a harci zaj s minden gyanús lárma. A vadőr fülel, figyel. A gyökerek közt csekély szöszmötölés támad, a vadőr lövésre készen áll : hátha mégis a vidra ugranék ki ? vagy talán egy másik . . . Nem a ; csak a kis szuka mutatja meg vidám pofáját egy pillanatra, mintha jelentené : készen vagyunk! Azután visszasurran. A vadőr gyönyörűséggel kacag egyet. — Tyüh ! aki áldotok van ! És szólítja a kanit: »gyertek ki, gyertek, hozzátok ki.« Úgyis azt cselekszik. A kani addig elő nem kerül, amíg mindent el nem intéz. Vonszolja, tépdesi, húzza az agyonmart vidrát kifelé. Biz' az nehéz a sűrű gyökerek közt. Pedig nem igen lehet segíteni nekik. Embernek oda nincs járása. Türelem rózsát terem s utoljára is kint a kani, húzza a kimúlt vidrát: rángatja, vonszolja. Egy pillanatra elereszti s felpislog nagy büszkén a gazdájára; kényesen riszálja a derekát; vigyorog, pedig csupa vér a pofája ; nagyot harapott azon a vidra. Oda se neki; itt aztán tiszta igazság, hogy ebcsont beforr. Amikor a vadőr lenyúl és kirántja a meggyomrozott mozdulatlan vidrát, a foxik nagy bolondul kezdenek vakogni, sürögnek-forognak, mondogatják : no, ezt jól csináltuk.