Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338
ÁIdomás az erdőn
197 oldalára, ahol rögtön fedezetet talál s ahol nem láthatják. Nyilván ellátogatott volt a fészekig, de ott valami nem tetszhetett neki, inkább lejött megint az odúba, ahol ki tudja, milyen kényelmes barlangpalotára bukkant! Hanem a lánccsörgés, a kísérteti veszett zenebona felriasztotta, elrémítette, kiugrasztotta. S most következik az utolsó felvonás, az igazi vadászat. A kerülő ráz egyet a láncon s arra az oldalra siet, amelyiken a nyuszt van. A kígyótestű kis fenevad meglapul egy vastagabb ágon s onnan lesi, mi folyik idelent. Éppen csak hogy a fejét egy kicsit lefordítja, hogy jobban figyelhessen, különben mozdulatlan. Alig látni elnyúlt, lapuló, az ághoz tapadó testéből valamit. Az ifiúr mégis észreveszi. Türelmetlen és nem bírja kivárni, hogy a nyuszt jobban megmutassa magát. Apró sörétet tesz a puskája egyik csövébe s odalő. A nyuszt vagy kapott, vagy nem, de ugyancsak megijedt. Felpattan s nekirugtat az ágnak ; végigsiklik rajta s olyat lendít magán a szomszéd fa felé, hogy valóságos röpíilésnek tetszik. Eközben tisztán látni. Brumm ! Még egy szeles lövés ! A nyuszt eltűnik egy villás ág között, onnan kandikál le. Csak az orra látszik, meg a csillogó, eleven, ravasz szeme. S a túlsó oldalon pedig lecsüngő farka, amelyet idegesen mozdít meg néha, mint a mérges macska. Egy darabig kérlelik, biztatják: gyere ki no, gyere már elő, te ! De a nyuszt huncutul jó helyen van ; nem akar mozdulni. Az ifiúr megint csak odadurrant, az ágakon csak úgy pattog a sörét. A nyuszt lapul és pislog. Kutyabaja sincsen. Ezt már megsokalja Matyi. — Úrfi, én felmászok, — mondja elszántan. És nyomban vetkezni kezd. Bekecsét ledobja, a többi holmiját leteszi, csak a láncot viszi magával s rögtön belekapaszkodik az első ág göcsébe. Emelkedik-emelkedik, a nyuszt nem tudja, hova figyeljen jobban; amikor látja, hogy több kettőnél s a lánc már ott csörög a szomszédságában :
