Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Köd

173 meg is simogatja, mintha békítené. Aztán nyomatékkal teszi a fejére. így la ! Menjünk tovább. Tovább ? ! . . . Hm ! De merre ? Hol is van csak a Rigolyás-tanya, ahova igyekezett? Eddigelé jól jött, az bizonyos ; de most a kalapkereséssel kétszer is megfordult maga körül; most már a szent tudja, merre van előre. Pedig csak egyfelé lehet; minden másfelé : vagy oldalt, vagy hátra volna. Az ember nyörszen egyet s megvakarja a fejét : gondolkodik. Szélcsend van, a szél járásából tehát nem lehet okoskodni. A mező pedig olyan egyforma, — mondom — mint a köd, amely tökéletesen rátestelt már az egész világra, hogy húsz lépésnyire sem látni biztosan benne. Lehajlik az ember a földre s keresi azt a vakondtúrást, amely a bajának okozója. Azon rajta kell lenni a csizmája nyomának; abból meg lehet tudni, merre igyekezett; — amerre tudniillik a csizma hegye fordul. — Szentje ne legyen! csak az a hiba, hogy három nyom is van ott a puha földön ; hisz' éppen ott forgott, amikor a kalapja után nézelődött. — No most! — szólal meg fennhangon, önmagát biztatva. De tovább nincs ; érzi, hogy ez is sok volt; — fölösleges volt, semmire sem volt jó. Ácsorog, tűnődik, tanakodik. Egyszer csak hallja : »gá-gá ! . . . gá-gá !« — Vadludak húznak át felette, alacsonyan, ahogy ködben szoktak. — No, hál' istennek ! Épp' jókor jöttetek. Ebből tudniillik okosodni lehet. Amerre vadlúd megy, ott vagy víz van, vagy vetés. Egyikről másikra jár a »gá-gá«, ilyenkor, késő ősszel, a nagy pusztákon, ahol szikes tavak s buja vetések vannak. A subás ember jól tudja, máskor merre van itt a víz, meg a vetés ; de most a köd szólt bele a tudományába. Hanem a vadlúd félig-meddig kisegíti a zavarosból. A lármás csapat útjának az iránya felé fordul s újra nyög egyet: no most! A vetés van-e arra vagy a víz ? Amint ez kitudódik, mindjárt meg lehet mondani, merre van a Rigolyás-