Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Köd

174 BÁRSONY ISTVÁN tanya. Mert épp' a kettő közt van, előre ; a nagy legelő szélén. A vadlúd nappal a vetést járja ; de ilyen bolond ködben néha el sem mozdul a vize mellől. Hát azok az iméntiek vájjon éhesek voltak-e, avagy szomjasok? »Na most!« Édes eszem, el ne hagyj ; — megindul a »subás« a ludak irányában, találomra. A vetés van közelebb, annyi bizonyos ; hisz' az előbb is keresztül ment rajta. Ha hamar rátalál, akkor könnyen tájékozódik; ha soká nem talál rá, akkor szent, hogy a tó van előtte, s akkor is tudni való, hogy íme tehát : háta mögött a vetés. Mi következik ebből? Hogy balról jött, s most jobbra kell kifordulnia a víz meg a vetés vonalából, ha Rigolyásékhoz akar jutni. Megörül a maga eszének s aszerint cselekszik. Sietve nyomul a vadlibák után. Megy-megy, amíg csak meg nem únja. Ez biz' sokáig tart. — Már mint az út; erre hát nyilván a víz van. A vetést már el kellett volna érnie. Visszafordul s megint megy, amíg csak meg nem únja. Akkor körülbelül ott kell lennie, ahonnan elindult volt a libacsapat után. Helyben vagyunk. Most hát jobbra kell menni Rigolyásék felé. Azaz, hogy balra, mert a víz felől jövet fordult. Ráhallgat az eszére s úgy cselekszik. Megy-megy sokáig, amíg csak meg nem únja. A köd aközben nem tágít, riem enged ; olyan vastag, hogy szinte harapni lehetne. A föld színétől házmagasságra mindenütt látszik az a »fasor«, amely néha kőfallá merevül. Egyszer csak, nagysokára, megint megáll a subás ember. Törölgeti homlokáról a verítéket, ámbár didergetően hűvös a novemberi idő. Phüh! mondja magában, — még így sohsern járék ; — s mindjárt hozzáteszi: a minap is ippen így járék. — Tudniillik, mert hogy a mult ősszel is megesett vele a furcsa eset, hogy eltévedt a ködben. De akkor legalább éjszaka volt, s némileg be volt csípve, minthogy vásárról jött volt hazafelé.