Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Köd

172 BÁRSONY ISTVÁN kíséri játékát a szemünk : hogy nyújtózkodik, hogy úszik, gyenge szelektől hajtva ; és hogy foszladozik, múlik rohamosan, amint rámosolyog a Nap. Az őszi köd nem ilyen. Abban nincsen más emlékeztetés, mint a nagy káoszról szóló, amikor a mindenség egybeolvadva töltötte be önönmagának a térségeit. Az őszi köd egyformán jelenik meg, mint a szürke lepel, amelyet titkos kéz borít ránk. Még a szél is csak alaktalan rétegeket tud belőle kiszakítani, hogy arrább taszítsa. Mindössze annyi a különbség, hogy egyik réteg sűrűbb, sötétebb, mint a másik ; de roppant tömegével egyformán fekszik rá mindenre. Elzárja a világot köröskörül; erőszakosan dobja fátylát a Nap elé, amely nem bír vele. A nyári köd jön-megy ; vándorútjában sohsem foglal le mindent magának, mint az őszi, amely makacs és napokig is eltart. S most ilyen őszi köd lepi a pusztát. Az az ember sietve lépdel a kopár legelőn, amely végesvégig üres. Jószág már nem járja ; pásztor a subáját le nem teríti már a nyirkos, fonnyadt gyepre, amely épp' olyan egyforma, mint a köd. Szélcsend van, s így a köd még egyformábban rakodhat egymásra. A föld felett, házmagasságig, mintha sűrűbb volna. Úgy látja azt a gyakorlatlan szem, mintha fasor húzódnék előtte, amely néhol sötét fallá merevül. Az igyekvő ember megbotlik egy vakondtúrásban, — amely besüppedt volt a lába alatt, — s elvágódik. Nagyot nyekken; csudálkozva kél fel és körülnéz : vájjon nem látta-e valaki, aki kinevesse. íme, az emberi hiúság, amelynek mindenütt rabszolgái vannak. A subás atyafi sem mentes tőle ; de csakhamar észretér s keresi a kalapját, amely estében a fejéről legurult volt. A köd percről percre jobban megvastagszik, s a sok vakondtúrást mindet olyannak mutatja, amilyen a kalap. — Az ember ide fordul, oda fordul, egyszer csak nekikap tulajdon jószágának, amelyet buzgalommal keresett volt; megnézegeti a kalapot kívül-belül s letörülgeti;