Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Köd

Köd. A pusztán egy ember megy sietve, toronyiránt, minthogy igazi út úgy sincs előtte. Emitt egy darab szántás, azután egy darab vetés ; no meg egy jókora tarló ; végül következik a mező : a nagy legelő, amely belenyúlik a végtelenbe, kivált most, amikor köd van, és az ég határát sem látni. Novemberi köd ez, amely eleinte csak gyengén oszladozik s olyanná teszi a világot, mintha párával befuttatott ablakon át néznők. De mégis észrevenni, hogyan vastagszik, sűrűsödik; s akkor úgy elfog előlünk lassanként mindent, mint a selyembogár elől a saját gubó ja. Ez az őszi köd nagyon más, mint a nyári. Akkor a hűvös hajnalok lengő ködfelhői fehéren úsznak a földszínen, s gomolygó mozgásukkal olyanná tudnak válni, mintha öntudatos életet élnének. A testes ködlények az ősvilági párázatot juttatják eszünkbe, amelyet a fülledt föld lehelt ki magából folytonosan és cédrusnagyságúvá növelte vele a mai páfrányok paradicsomi rokonságát. A föld fülledő korszakának örökre vége ; a nyári köd is csak a kihűlés gyermeke már; de rövid hajnali szereplésével sem szomorúságot, sem szorongást nem kelt; inkább még gyönyörködve