Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «nagy úr» hazájában

A »NAGY ÚR« HAZÁJÁBAN 123 egy láthatatlan patak surrog a kövek közt s az erdő álomdalát dúdolgatja. A »sötét erdő «-ben vagyunk. Ez a »sötét erdő« egyetlen óriás lombsátornak tetszik, amelynek szinte boltívei vannak. Egymástól csaknem szabályszerű távolságra áll egy-egy oszlop, amely a boltíveket tartja. A talaj kopár ; csak avar borítja. Néhol egy merészen felfelé kapaszkodó sudár csemete látszik, amely alig várja, hogy kinőjön az árnyékból s a napsugárral csókolódjék. Az ég még kéket mutat, ahol egy-egy darabja látszik ; de mintha megszaporodtak volna a vándorfelhők : gyakran elszürkül minden odafent. Hűvös van itt, az erdő mélyén. Az iménti nagy sietésben megizzadtunk s most, hogy elcsendesedtünk : meg-megborzongat az őszi szél. Ősz van : ez látszik mindenen. Lent, a réten, ezrével piroslik-lilázik a kikirics; itt, a magas erdőben pedig sárgul nak-fonnyadnak a lombok s virág sehol sincsen. Ősz van s a bükk fehérfoltos derekán nyirkossá vált az élődi moh ; a hullott levél megpuhult s nem zizeg, ha a lopódzó vadász rálép. Most már egészen más a lépésünk. Nem szabad erős neszt okoznunk. Úgy megyünk egymás nyomán, mintha magunk volnánk az erdő bujdosói, akiknek szem elé kerülni veszedelem. Hallgatás mindenütt és különös nyirkosság, amely a lélekzést is nehézzé teszi. Völgynek megyünk. A talaj csúszós; néhol síkos. A kövön nem lehet megállni. Ahol avar borítja a cserkészutat, ott van egy-egy pillanatnyi pihenő, ahol ácsorogva hallgatódzunk. Mindegyre lejjebb száll az este, vezetőm mégis csak a sötét talajt lesi. Hirtelen megállít. Csak a szemével int. Lehajlok a friss szarvasjelhez, amely éppen útunk irányán viszen át. Ez Ő volt! A nagy Ő. A vén szarvasbika, akit mi keresünk.