Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «nagy úr» hazájában

A »NAGY ÚR« HAZÁJÁBAN 119 nyomban felösmerni a hasonló formájú ágbog között: tessék csak megpróbálni. S aközben is folyvást előre haladni, fel-fel, amikor a sziklák közt néha alig van annyi kapaszkodója a láb hegyének, hogy biztos támaszt találhasson ; — lefelé pedig csúszik az ember s még a gumitalpu cipővel is olyan csikorgást művel, hogy attól messziről is neszel s elfut a vad. Keserves és mégis gyönyörű munka ! * * * Egy sziklatömb tetején két fiatal ikerbükk nyúlik fel ; azt sem tudom, hol kapaszkodhatott meg a gyökerével abban a keménységben. Császármadár surran ki alóla s egy pillanatra megélénkíti a nagy némaságot, amely itt körülvesz. Mert ide már nem hallatszik a patak beszéde. Ami nesz van, azt a búsongó, sóhajtó szél okozza ; az is csak olyankor, ha magaslatokra érünk. A völgyekben elül; még csak nem is piheg. Előre, csak tovább ! . . . Már itt vannak a nagy bükkök, a tarkaderekú vének. A viharokkal annyiszor dacos ezred, amely lent húsz-harminc lépésnyire van egymástól, mégis összehajlik a koronájával ott fent. Mintha mindegyiknek karmai nőttek volna az örökös birkózás közepett, amelyet a szelekkel küzdött, amikor le akarták tolni a bérctetőről: úgy kapaszkodnak ujjas gyökérágaikkal a földbe. Öt, hét, tizenegy vastag ujj mélyed bele a talajba egy nagy és mereven lecsapott tenyérből, amely felett roppant karnyúlványként következik maga a vén fa. A szörnyeteg tenyér az ősvilági sárkánylábakra emlékeztet, csakhogy a karmait nem látni; azok bent vannak mélyen a szikla között, ahol megkapaszkodva tartják gígáserejökkel a sokszázados fát. A széles ujjak, a föld felett, gyakran combvastagságúak, s világoszöld, gyönyörű mohhal födvék. Feljebb a mohfoltok sötétednek ; néhol egészen elbarnulnak. Olyan a fehér foltok mellett ez a sok barnánzöld dísz, mintha szeszélyes márványozással ékítette volna a vén bükköt a természet játszi képzelete.