Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «nagy úr» hazájában

120 BÁRSONY ISTVÁN Innen már csak egy »ugrás« a Nagy-Mánya teteje. Igaz, hogy az az ugrás testvérek közt is van még légvonalban vagy kétszáz lépés. Mindenütt szarvascsapa; de a csapán kívül más nincs. A széltől nagy a zúgás ; a szarvasok előre kivonultak innen, a süvítő lárma elől. Az a köves oldal, ahol pihenni szoktak, üres. Az alkonyat vöröses fénye szelíden fekszi meg s aranyfoltokat szór el rajta. Itt van az alkonyat, s íme, itt van a Nagy-Mánya teteje is. A zuhanó meredek előttem esik alá a Rózsás-patakba, amely hosszan, mélyen vonul, fenyvessel vegyes lomberdő közt, ahol sötétlő kőrisfák változatossága ékelődik a bükk s a gyertyáncsoportok közé. A Rózsás-völgy már árnyékban van ; a napot a nyugati oldalon elfogja tőle a Nagy-Mánya. De a gyönyörű völgy felett teljes ragyogással kéklik az ég, s a túlsó hegyormok a hegygerinccel együtt még fényesek. Olyan a Rózsás-patak völgye, mint a zölddel párnázott bölcső. Vagy mint egy csudaszép sír. Aki itt születnék, tündér lenne belőle. Aki itt volna eltemetve : tündérálmokat aludnék mindörökké. A Rózsás-patak felett két sólyom kergeti egymást; keresztül suhannak a széles völgyön s elvesznek az árnyékban. Ismét megjelennek. Vad lendüléssel szelik-metszik a levegőt, úgy kergetődznek. Most nem vadásznak. A mai napra bizonyosan elég vért ontottak már. Egy lomha ölyv siet el a közelségökből; annak nekimennek, hirtelen megtépásszák. Az ölyv kétségbeesve suhog, szinte bukfencet vet a levegőben üldözői előtt s rémült vijjogást hallat. A sólymok megúnják a játékot, abbahagyják. Egymásnak fordulnak. Nagyobb élvezet az, ha méltó ellenféllel viaskodnak, ámbár csak tréfából is. Fúj a szél; erős rohamokkal támad ; majdhogy le nem sodor a tetőről. A Nagy-Mánya gerincén öreg tölgyfák zúgnak, azok mellett haladunk lefelé.