Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Nagykorúsítás

97 némelyik ilyen disznónyom akkora, mint a féléves borjúé. Azt a remetekanok valamely díszpéldánya lépte. Az ilyen vének rendszerint magányos, komoréletű aggok. Tanyájok valahol az erdei völgyek szakadékaiban van ; a halkan mormoló patak omlásos, durván csipkézett partján szeretnek hűsölni. A járhatatlan bozót közt teknőt túr magának a bozontos őslény s abba fekszik. Ott pihen naphosszat, órákig sem mozdul ; olyan, mintha mimikrit játszanék a környezetével, ahol barna sziklatömbök és kidőlt fekete fatörzsek váltogatják egymást. A vadkan, az ő mozdúlatlan tömegével, ehhez is, ahhoz is hasonlít. Égett fatörzsnek látszik, amelyet évtizedek óta őröl az idő ; ebben a munkájában segít az időnek a vihar, a mennykőcsapás, a betűző szú. Zabérés előtt még ez a komor remete is hűtelenné válik az erdőhöz. A tejes zab kedvelt csemegéje. Ha eszébe jut, összefut a nyála a nagy kívánságtól. Nem kell neki a gomba, sem a csiga. Alig várja az estét, amikor vonulhat a földekre, a csendes mezőkre, ahonnan elhúzódott akkorra az amúgy is gyér mozgás. — A puszta ilyenkor válik igazivá. Néma a mezőség, csak a tücsök cirpel rajta, s egy-egy pittypalatty ver. Egyik sem ijeszti el a garázda tolvajokat. A szél halkan zizegteti a hajladozó vetést, amelybe a »feketék« a sötét estével bevonulnak. * * * — Abból a sűrűségből jönnek a disznók este ; itt tessen megmaradni! . . . — A vezetőm halk, elfojtott szóval beszélt. Odamutatott abba a bizonyos irányba. Azután hozzátette : — Jó szél fúj ; ma bizonyosan megjön a nagy koca. Annyi a malac körülötte, mint a nyüzsgő nyű. Egy eprésző leányt megkergetett a minap. Megvakarta a fejét. — Csak ez az ösvény ne vinne erre. Ezen szeretnek jönni még késő este is az elkésett aratók. Pedig máshol sehol sincs ilyen biztos, jó hely . . . csak ma ne háborgatna bennünket senki sem ! . . . Gondoltam egyet s odasúgtam neki: Bársony: Magyar földön. /