Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Vigyázz!

mM|HHBa| — 40 — Amint erdei tanyámból kilépek, hallom a halk fuvalmak sugdosó beszédét s megállít egy percre a lappantyú fáradhatatlan perregése. Egy vén tölgy kiálló száraz ágához lapulva eregeti ki magából a kisérteti zajt ez a bolond madár. Akiben csak nyoma is van az idegességnek: nyugtalankodni kezd tőle. A véget nem érő, hihetetlenül egyforma, elfojtottnak tetsző s az erdei némaságban mégis kiabáló lárma hasonlít ahhoz, mintha valaki olyan lélekzettel, aminőre a tenger alatt járó búvárnak van szüksége, folyvást ropogtatná az „r" betűt s aközben a száját három-négy másodpercenkint váltakozva, hol az á, hol az ű betű kimondására nyitná és húzná össze. Egyéb hang még nincsen. Még minden alszik, a mi itt lármázni szeret. Az éjszaka még egész bágyasztó hatalmával öleli meg a földet. Útban vagyok az erdő egy olyan pontja felé, a mely összeszögellik a mezőséggel. Ott most nagy tábla vetések vannak; mellettök krumpliföld, tengeriföld; — megannyi terített asztala az éjjel kóborló nagy vadnak; — kivált a mogorva agyarasnak, a mely hetek óta roppant károkat okoz itt; s a melynek tehetsége szerint segít ebben a törekvésében a szarvas. Egész nap a legnagyob sűrűséget bújja mind a kettő, valahol a mély erdő szívében, a hova a mezei élet mozgásának a zajából semmi se hat el. A vén remete, a komor vadkan, betúrja magát a nyirkos avar közé s penészszagú, homályos, árnyékos vackában órákat tölt mozdulatlanul. A szarvas, az erdők koronás dísze, még nem az az