Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Éjszaka

jFWPWiP

1 " t aztán kinyújtózik s úgy lódul át a nyíláson, mintha lapda volna. Szelet kaphatott rólam. Most már csak erős dübörgését hallom egy darabig. Hallgatom, amíg végkép meg nem szűnik az éjszaka e szokatlan lármája. S amint a végső neszek is elcsitulnak, azt gondolom: téged is aligha látlak még valaha! Már mint az erdők kalandorát, a büszke szép szarvast, amelynek mértföldekre nyúló otthonában talán utoljára vagyok. Kivágyom a fenyvesből, amelynek illatát most már nehéznek érzem. A „bűvös" fény gyűrű átereszt magán s csakhamar a lomberdő ligetén járom a nedves virágos rétet. Egy vén tölgy sötét árnyékából véghetetlen hosszadalmassággal szól ki az önmagát mulattató kecskefejő egyhangú perregése. Ez az egyetlen hang, ami életet jelent. A lomb sóhajtásába más „beszéd" nem vegyül. Már itt van előttem az erdő széle; hosszú, keskeny mezőség nyúlik el alatta, azon születnek a ködök. A lomha, hajnali ködök, amelyek végighömpölyögnek alaposban s tépett köntösüket fázósan vonszolják magok után. Ide jönnek a harmatos legelőre az erdő fűevői, a mező aljában itt surrog a láthatatlan patak, amely fölé jobbról-balról buja növényzet borul. Az egész tájék élettelen. A hold úgy beragyogja a nyilt térséget, hogy a