Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

A fehér madár meg még valami

— 20 — A fehér madár csupa ingadozás, bukdácsolás. A zsombik fölött úgy száll, lopódzva, óvatosan, mintha még a levegőben is bújkálna, nehogy észrevegyék. Pedig észreveszik. A sűrű rétből felvillan valami e pillanatban, egy fekete rém, amely termetre, mozgásra szakasztott mása a fehér vándornak, csak a színe mutatja, hogy tán még pokolibb fajzat. Az is egy rétihéja. Egyike a kiterjedt rablórokonságnak, amely irigy még az édes anyjára is. A sötét gonosztevő vadul megy neki a fehérnek. Nyilván ott a fészke valahol, a mocsárral körülvett alacsony füzesben: azt félti. A fehér egyet lendül oldalt s elereszti maga mellett a szőrös szívű rokont. A roham ismétlődik; a két rabló mintha a bíbictől tanulta volna a csapongást, úgy hasítja a levegőt egy-egy fordulattal. Hamar belefárad mindegyik. Nem nekik való erőmutatvány ez. Az ő harci módjok nem a nyilt heves támadás, hanem az alattomos cselvetés, a váratlan roham. A sötét rabló már lankad, minthogy vélt ellenségét kiüldözte a maga határából. Megfordul s visszaindul. A fehér abban a nyomban beszünteti az erőlködést; nincs már ki elől fusson. Lágyan libegve száll-száll; alig mozdítja szárnyát, úgy folytatja megzavart kémszemléjét. Egymástól távolodnak ugyan, de mindaketten ugyanabban a rosszban törik a fejőket. A „sötét" nemsokára haza ér és megül. Csak a fehéret látni folyvást, amint faradhatatlanul esetükbotlik bizonytalan útján. *