Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

A fehér madár meg még valami

— 21 — Az egész szemhatáron semmi sincs, ami azt sejtetné, hogy a vadmadaran kivül más is úr itt. A virágos rónán messze-messze, egy nagy fűzfa ácsorog egymagában; borzas vén feje olyan szürkének tetszik innen, mintha az esztendők gondjától csavarodnék őszbe. Pedig a boldog magány gyönyöre a vén remete fáé. Nedves rét aljában folyvást fürdik; a napot sa szellőt minden oldalról egyképen kapja ; a harmatban nincs kivel osztoznia; — a szerelmes gerle ott nyögi panaszát az ő hűs lombja között. .. Valami árad felém a rétről, a virágok közül, amitől még a lelkem is ellankad. Nem birom a napsugár súlyát; le vágyom a rozs árnyékába, és amint a fű selymén megpihenek, csudás káprázat lep meg. Karcsú vadrózsagaly hajlik fölém koszorúba, halványpiros gyöngéd virággal megrakottan. Tündér Ilona csókra nyújtott szája rajt valamennyi virág. Érzem az illatát, érzem a melegét; és látom a felséges rózsaajk mögött képzeletem leggyönyörűbb álmát, akiből a szerelem üdvössége fakad . . . . . . Hát nem úgy járok, mint a telhetetlen méhek, akik az ezervirág mézétől mámorosak?! Pedig az én dolgom csak a csöndes szemlélődés; és a lesben állás a hangulatokra, amik úgy röpködnek itt láthatatlanul és ellepik az álmodozó ember minden idegszálát. A rétről virágfűszer ömlik. Lehetetlen itt józanon maradnom. Már a pittypalatty is becsípett valamitől, ami túlságosan édes. Összezavarja a pitty-et a palattyal! Néha kétszer is mondja az egyiket: úgy hallom. S a tarka mező fölött, ahol a nagy piros