Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Forgandó szerencse

— 13 — mind magasabbra, az ég felé, amelynek néhol látni már egy kis kéklő darabját. A dalos vándor siető röptilésén eleinte izgatottság látszik; de elmúlik a rettegés odafent, s egyszer csak megszólal, toronymagasságban, a hálaadás dala; a tavaszt dicsőítő, a verőfényt köszöntő pacsirta-szó. A menyét nem gyönyörködik abban. Neki vér kell, nem dal. Kudarcát feledve, surran tovább a tarlón, folytonosan közel a mesgyéhez, ahol jó fedezete van. Haditerve ezúttal nem vált be. Sebaj! hozzászokott, hogy a szárnyas nép lefőzze. Most még igen; de majd jön a fészkelés ideje, amikor röpülni nem tudó, sárgaszájú pacsirtafiókkal, meg ízes tojáskákkal kárpótolhatja magát. Most a rendes, biztos vadászathoz kell folyamodni; hisz tele van a mező egérrel, pocokkal. Ebben aztán otthon van az arasznyi hóhér, mint kivüle senki más. Mi az neki, utána bújni a pocoknak, a föld alatt levő rideg tanyára? Az ő karcsú teste mindenütt átfér, ahol a fejét keresztül bírja dugni. S amikor a rókának keserves fáradsággal kell vájni, ásni, hogy a négylábú csemegéhez jusson; az ölyv pedig egyáltalában lemond, ha első támadása elől lyukba surrant az óvatos földlakó: akkor a menyétke egyszerűen utána megy a halálra rémült házigazdának s ott csípi nyakon, ahol legbiztosabban érzi magát. Még a kisebb jószágot is, hát még a nálánál zömökebb s hozzá sokban hasonló testalkotású ürgét, amelynek a földalatti várába a legnagyobb kényelemmel sétál!