Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659
Forgandó szerencse
— 14 — Halk sivalkodást hall a menyét egy nagyobb rög mögül: úgy pattan oda, mint a gummi labda. A nyúlsírás veszi el így a róka eszét és önuralmát. Ám itt csak két pocok vitatkozik valami csekélységen s amint az egyik a másikat megcsípi: feljajdul a sértett. Szörnyű bajára cselekszi; mert az égből lecsapó villám nem olyan gyors, mint ez az acélrúgókkal bélelt kicsi rabló. Már ott dőzsöl rajtuk, a civakodókon.; az egyiknek a torkát szorongatja s amint a másik menekülne: ájultan hagyja a tehetetlent, hogy utána vesse magát az iszkolónak. Egy másodperc múlva az is ott vonaglik a vérében. No, ez már valami. A rablógyilkos éldelegve csügg a meleg vér forrásán s önmegfeledkezéssel szürcsöli a neki való nektárt. De majdhogy torkára nem forr az elandalodás. Jön a cikázó villám felülről, amelynek az ütése nyomán könnyen támadhat halálos seb. A pusztán egy sólyom süvít végig és sólyomszemhez méltó távolságból látja a véres jelenetet. Ámbár nem természete a dögvadászat, az eset ingerli s neki megy a mozdulatlanul élvező menyétnek, amelynek csak annyi ideje van, hogy berzenkedve ugorjon be a mesgye sűrűjébe. Hisz egy suhintás a sólyom karmával s a kávészín ködmönke cafatokban lógna le róla, mindjárt. * A sólyom elvonul s a megriadt menyét vissza motoszkál az elhagyott tetemekhez. Már vért ivott, meleg vért s ami ezekben még akad, az nem ingerli a szomjúságát. Megszaglássza a két pockot, amelyeknek a vitájában ő, a harmadik lett a