Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Forgandó szerencse

— 12 — elvesztett volna valamit, amit okvetetlenül meg kell találnia. Ugy elfoglalja ez a munka, hogy észre se veszi, ami a mesgye liliputi-dsunglejében mögötte történik. A csenkeszek, tarackok és súrlók aszatja közt, amelyet az egymásra borult pázsit és mindenféle lapú maradvány megsürít, alattomosan csúszik erre felé az élő veszedelem. Egy arasznyi állat, amelynek ámbár négy lába van, mégis úgy mozog itt, mintha kígyó volna. Nagyon keskeny, hosszúkás, hengerded teste szinte teljesen lelapul a földre, annyira, hogy csak kávébarna ködmöne látszik; hófehér mellénye, amely hasmánt egészen végigvonul rajta, néha villan ki a gaz közül, amikor meg-megáll s a fejét óvatosan figyelve, szimatolva, felemeli. Ez a kémszemle másodpercekig tart, azután megint elindul a kis kalandor, siklik, csúszik; ittott még a jellegző hullám-mozgást is megcsinálja, úgy lopódzik errébb, folyvást közelebb a gyanútlan madárhoz. Már ott van, vele egy vonalban; már neki fordul a törpe-bozótban, ahol oly óvatosan mozog, hogy a füvek hajlongását a pacsirta csak a szellő mozgatásának tulajdoníthatja. Egy másodpercnyi csönd; azután — hopp! kipattan a rabló menyétke a leshelyéről s mint a röpülő sárkány, karmos lábait előrenyújtva, toppan le arra a helyre, ahol a pacsirta — volt Ezt a halálugrást szépen elhibázta. A szegény madárka még jókor észrevette a rohamot s félreállt előle. Ott emelkedik; ott száll feljebb-íeljebb,