Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Forgandó szerencse

Forgandó szerencse. A

KEZDŐDŐ tavasz napja bágyadtan süt. Az ég ködös-párás; a foszlós pára nem tud igazi felhővé tömörülni. De azért a nap még se verődhet át teljes erővel ezen a lágyan lengő fátylon. Gyönge fény szűrődik keresztül a levegőn, s a tájék olyanná válik tőle, mintha a rónák tündérének alig sejthető mosolyát tükrözné. Ami csekély fuvalom járja a mezőt, délről jön s hozza magával a tavaszt, a melynek a közeledésére édes borzongás fut végig mindenen. A fuvalom el-eipihen egy pár pillanatra s olyankor a mesgyén kiegyenesedik a tavalyi tarackfű, amely fonnyadtan is merev keménységgel tartja a derekát. Pedig a legkisebb szellő alighogy neki fekszik, félretolja. De hiába gyomrozza, taszigálja, gyűri; amint elereszti: a nyakas szál megint csak visszalendül, akár az ingatag nád. amelyen a vihar se foghat ki. * A mesgye mellett mozog valami a fakó tarlón. Egy iromba kis madár, amely alighogy a tél jégfoka kitöredezeít: megjött hozzánk, a magyar pusztára, az ő igazi otthonába. Egy pacsirta bujkál a tarló gyér szalmája között s keres-kutat, mintha