Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXXVIII. Egy kis cserkészet

XXXVIII. Egy kis cserkészet. A nap nyugotra hajlott s a fák közé aranysávokat rajzolt, amelyek keskeny, hosszú, rezgő tündérhidakként függtek a levegőben. A nyárfa már mindenütt ugyancsak hervadt. Megsárgult, mint a napraforgó virága; a szellő legkisebb leheletére is el-elszabadultak az egyre ritkuló lomb halvány levelei s libegve ereszkedtek le az avarra. A cserje közt volt még olyan élénk zöld, mintha májusban lettünk volna; ellenben a bükk barnulni kezdett, a vadgesztenyefának pedig csak száraz, rozsda-vöröses lombja volt még, az is szemmel láthatóan ritkult, kevesbedett. Igazi ősz volt; csöndesen muló, pusztuló szépségeivel a természetnek. Egy régi cserkészúton mentünk; lassan, nagyon óvatosan, mintha közelünkben mélyen aludt volna valaki, akit nem volt szabad felébresztenünk. Négyen voltunk. Két vadász s két vadőr. Mindenik vadász mellett egy vezető, aki a nagy erdőségben eligazítsa. Az erdő egyre sötétedő mélységgel terült előttünk, titkokat rejtő némasággal. A dágványos sarkán egy szétágazó útnál megállott Simon, a cserháti vadőr, aki elől ment eddig. A mint hozzáértünk, odaszólt halkan a társának: — Tódor, te erre mégy (megmutatta az irányt, be a sűrűségbe), viszed a nagyságos urat a hármas kőrisfáig; onnan lefordulsz a vörös malomhoz, a maglóvölgynek; ha vigyázol, biztosan lövetsz bakot. Felragyogott a társam szeme. Megkínálta a vadőröket egy-egy jó szivarral ezért a biztatásért. Ö maga is sebtében rágyújtott s indult Tódorral a magány hazájába. Már a nyelvemen volt, hogy rászólok: hogy mersz most szivarozni? De Simon az ő különös tekintetével elhallgattatott. Boszúság és káröröm volt a nézésében, meg jeladás arra, hogy hallgassak, ne mukkanjak. Amint azok eltűntek mellőlünk, Simon felém fordult. Hangtalanul nevetett. Vigyorgó ábrázata hasonlított a farkaséhoz; majdnem a füléig ért a szája e pillanatban. Bársony : Erdőn, mezőn. 28