Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXXVIII. Egy kis cserkészet

218 -i>o Látta? — szólt suttogva. Még szivaroznak is! — Aztán elkomolyodva folytatta: — Nagy marha ez a Tódor. Egész életében komornyik volt s most beállt erdőőrnek. Kutya legyek, ha csak látnak is ma valamit. Kedvem lett volna összeszidni. Hisz' nem illett, hogy a barátom rovására igy mulassanak. De Simon megelőzött. Ne tessen haragudni, mondta de nagyon utálom ezt a Tódort, s nem tehetek róla, örülök, ha ilyen szamárnak látom. Jobb a keze vonása, mint az enyém, az igaz, hát már most ő az első vadőr a miatt. Mintha írni kéne tudni annak, aki vaddal bánik! Különben is —tette hozzá ravasz fordulattal, százat teszek egyre, hogy annak a szivarozásnak mi még köszönünk valamit. Onnan fúj a szél, ő felölök. Szél ugyan nem fújt; inkább úgy tetszett nekem, hogy most éppen nagyszerű szélcsend van. Megnyálaztam egy kicsit a mutatóujjam belső felét s kerestem vele a levegőmozgás irányát. Csakugyan arról érzett hűvösebb, a merről Simon mondta. Az önzés, a rút vadászönzés belém fojtotta a szidást, amit Simonnak szántam. Hja, ha úgy van, hogy én rám hajtják a vadat a szivarjokkal, akkor Isten neki, hadd szivarozzanak. Simon haptákba vágta magát s intett, hogy menjenek előre. Elindultam a régi cserkészúton, amelyen minden lépésre ügyelnünk kellett, minthogy sok helyt beeste a hulló levél, pedig a recsegő-ropogó, szöszmötölő járás dugába dönt itt mindent. Csak a vérbeli vadász tudja megérteni ennek a csöndes, kigyószerű tovasiklásnak az örömét, izgalmát. Csak a ki halálosan szerelmes az erdőségbe, s a hova a tekintete esik, mindenütt az eszménye felséges bájait látja: az érezheti azt a nesztelen lopakodásban rejlő gyönyört, ami befészkelődik minden gondolatunkba, minden idegünkbe. Semmi se próbálja ki a vadászt annyira, mint ez a megfeszitett figyelemmel, folytonos munkában levő szemmel és füllel való barangolás, sokszor órák hosszat, oly helyeken, a hol egy pillanatra sem szabad ellankadni; ahol egyetlen egyszer sem szabad könnyelműen lépni, mert egy levél zizegése, avagy egy galy megrecscsenése talán eddigi fáradalmunk legszebb jutalmától foszt meg bennünket. A kora tavaszi havas hajnalon lopódzó fajdvadász legalább olyankor vehet bátran lélekzetet, ha a remek madár szerelmi énekét dürrögi. De az ilyen elhanyagolt cserkésző úton elbandukolhatsz mértföldeken át, a nélkül, hogy abban hagyhatnád a lábujjhegyelést a zörgő avar között. S ebben a nagy várakozásban, nagy reménykedésben kifinomodik a képzelődés; sőt a csalóka látomány sem ritkaság. Elfojtjuk lélekzetünket, hogy a legparányibb gyanús neszt is tisztán hallhassuk. Szemünk csudás erővel furakodik be a lombok közé s ha jobbra nézünk is, azért semmi sem marad balról megfigyeletlenül.