Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XIV. Zizegő nád közt (színnyom. képpel) - Este
77 Ha erdőben látom: a fák hosszúra nyúlt árnyékán túl csak annál ragyogóbbnak tetszik a visszakívánkozó esteli fény. A lombok mozgásától megijed, arrább fut; azután ellopódzik a nyíltabb területekre, ott játszik, reszket, tüneményeskedik egy darabig, mint egy eleven része az elmúló nagy világosságnak. Most még itt, egy pillanat múlva sehol; egy kis dombgerincz elég arra, hogy elfogja szelid völgyétől a lebukó napot: abban a perczben homály borul a völgyre. Ez a mozgalmas, színpadi, hatásvadászó alkonyat. Egy folyvást forgó panoráma ez, amely a fokozatos elsötétülést a művészi hatás minden változatosságával éri el. Az ember visszafojtja a lélekzetét, úgy gyönyörködik benne. Amikor vége van s beállt az est, szeretnénk tapsolni s megújrázni az egész isteni komédiát. Más a rónaság alkonyatja. A nappali fény fehérsége lassankint elkezd átváltozni rajta színaranynyá, azután ez a lengő arany elkezd olvadni, forrni s gőzzé válik a szemhatár fölé boruló óriás lombikban. A drága gőzök lerakodnak a földre, az égre; halványsárga lesz a levegő általok; a felhő, mintha finom aranyszálból készült fátyolba burkolóznék; s utoljára is kihűlnek az izzást sejtető fényességek, elkövetkezik az ellenállhatatlan halványodás, amelynek az egyformaságába legfelebb a fényfogó felhők hozhatnak egy kis változatosságot. Az ember előre tudja, hogy mindjárt elfogy már az utolsó fénymorzsácska is; úgy van vele, mint a színdarabbal, a mely nem izgatja, mert úgyis tudja a végét. Lépésről lépésre közeledik a szürkeség, az est; nincs ugrása, nincs meglepetése. Hanem az felséges, amikor ez a kettő — az erdei, meg a rónasági alkony összekeveredik. Amikor egyszerre láthatom a csudálatos mozgó árnyakat s a futkosó fényt, meg a kék ég egyenletes szinehagyását. Ahogyan egyesegyedül csak a lápon látom. Tudják, mi az a láp? Egy folyvást susogó tenger, amelyiken a delejtű nem segít, s amelyiken semmivé válnék a viharokat álló aczélbordáju hajószörny, de a sirály könnyüségével siklik rajta egy darab fakéreg, amit a sósvizek egyetlen sóhajtása összeroppantana. Vagy nem tenger-e a láp? Bizonytalan, kiismerhetetlen, csalóka, szeszélyes? A zöld szín tengere, a mely a július tüzében habzó, forrongó smaragdörvényt mutat. S ebben az örvényben elmúlt világok sírja van, s az elmúlt világ sírjából lépten-nyomon a mulandóság kérészbogár élete támad. Egy óriási temető a láp, amelynek minden szögletét az erjedés tölti be, s amely az enyészet nehéz párái közé mégis úgy tudja elkeverni a belőle fakadó élet leheletét, hogy az ember ilyen bágyadt lápi levegőben szeretne egykoron haldokolni. Lent a fenekén a korhadás; fent a zöld víz fölött a csalóka remény. Ki tudja, meddig él ez a zöld? A lápok egyre fogynak; az eltikkadás évről-évre jobban kiszívja nedvöket. Amikorra a szikkadás időszaka elkövetkezik: megteszi a maga
