Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIV. Zizegő nád közt (színnyom. képpel) - Este

78 's* sírásó dolgát a hinár, a tőzeg; elnyeli lassankint a vizet, megsűriti a föld rétegét; lesz a vízből először mocsár, azután dagadó sár, lassankint megszilárdul a nap tüzében átpörkölt földkéreg, elbirja először a könnyűt, aztán a nehezet, s egyszer csak lepusztul róla a nád, marad egy ideig a törpe sás, amig az is szomjan nem vész a nagy szárazságban, s beadja a derekát örökre . . . A véghetetlen gyöngeség nagy erejű démona a láp: a hol ráteszed a lábadat, ellenállás nélkül süpped le alattad és hiába küzdői a tehetetlenség e hatalma ellen, az ingovány már magának követel és vissza nem ad többet az eleven világnak. A náderdő zöldje a láp szivében nem a remény szine, hanem a kétségbeesésé; ennek az erdőnek nincs északi oldala, amelyen a nyirkos mohok megmutatnák az égi tájakat. A nád örökké hajlik, inog; egyformán süti mindenütt a nap, még a kúszó vízinövény se választhat magának naposabb oldalt rajta; észak, vagy dél mindegy az a lápok nagy rengetegében. Itt tessék megnézni egy nyári alkonyatot! Amikor közeledik az ember a láp felé, messziről megérzi az erjedő nedvességet; nehéz, ellankasztó szaga van annak, pedig a növényi élet legtökéletesebb zöldje közül hordja szerte a szél. Abban a folyvást érő, kovászos tésztához hasonlatos dagadó húmuszban, a mi a lápok környékén s szélén évezredes nyugalom után ekevas alá kerül: a kavicsból is csira kelne ki tán. Hát még maga a láp, a hol a sás zöldelő mezeje borítja a vizet határoló iszapot! Azután következnek a suhogó fekete kákatömbök, s a káka után a hajlós nádsűrűségek, a melyek megszorongatják a csónakot magok közt, s nem eresztik tovább. Az ilyen nád közé rekedt csónakkal azután nem bír a legnagyobb vihar sem. Bármerről jöjjön a szél: csak lefekteti szépen az egymást ölelő, összetartó nádszálat, az pedig ráborul a gondjaira bízott csónakra, betakarja, hozzásimul; a vihar vad ereje tehetetlenül száguldoz fölötte, nem tud sehogyse hozzáférni. S ez a nagy, kietlen erdő tulajdonképen mégis csak a legtökéletesebb rónaság. Egy csöpp emelkedése se lehet; a hol kinő a vízszintes vonal fölött, sziget van ott. Messze egymástól látni néhol magányos fákat a lápon; néhány fűzfa, vagy egy pár éger nyúlik fel az esti ködbe. Bizonyos, hogy kis titkos, csöndes, a szárazföldtől többnyire teljesen elzárt terület emelkedik ott ki az ingoványból. Az ilyen búsongó fák látása csak növeli az elhagyatottsággal