Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XII. Őzike (két színnyomatu képpel)

64 -cK) A templomoknak van ilyen levegőjök, ilyen hangulatuk. A templom szentelt fala ezer ménfőiddel választ el bennünket a vásári lármától, a hiúságok területétől; amint a hűvös, homályos, titokszerű egyház befogad bennünket: alig hallunk valamit a külső zűrzavarból; halkan járunk a sima kövön; csak suttogva merünk beszélni; magasztos érzelmekkel telik meg a szivünk, s meghatottság és kellemes elfogódás vesz erőt lényünkön. Nem félünk az isten házában az éjszaka kisérteteitől; tudjuk, hogy a gonosz hatalma megtörik az oltár ereklyéje közelében, s bármily nagy is a magány, amely bennünket körülvesz: bizalommal, hittel s szeretettel nézünk fel az égre. Síró szúnyogok kísérnek utamon, rájok se hederítek; pókháló finom szövete tapad arczomhoz a bokrok gályáról: bánom is én most. Úgy elgondolkodom, hogy majd kővé válok a meglepetéstől, amikor nagy dobogást hallok a közelemben, s nyomban rá látom egy karcsú, szép állat rugalmas szökését, ahogy a bozótban eltűnik. Egy őzike volt ott. Egy vörhenyesszinü, nyári kabátos őzike. Az utolsó szökéssel tisztán megmutatta fehér kötényét, arról tudom, hogy a szépnemhez tartozott. De még egyebet is könnyű kitalálnom. Az a dobogás, a melylyel megriasztott, ékesszóló beszéd, ezt jelenti az őzikék nyelvén: „Csitt gyerekek! lapuljatok meg gyorsan, valaki jön! ellenség közeledik!" Bizonyos vagyok benne, hogy a dombhajlás szederbokrai egyikében, vagy a sűrű gaz közt egy vagy két remegő őzborju hasal, s ijedten szorítja le soványka lábszárát a földre. Nyaka kinyújtva, hosszú kanalas füle hátrasimulva, két nagy fényes szeme aggódó gyámoltalansággal néz ki a búvóhely indás sátra alól. A kis élhetetlenek megértették a mama intését: eltűntek, elnyelte őket a föld; nincs olyan hatodik érzéke a vadásznak, a melylyel kisüthetné, hogy melyik sarok, melyik gazos folt őrzi a rábízott őzgidákat. Eszembe se jut, hogy keressem, pedig nagyon is közel lehetek a búvóhelyhez. Különben nem csörtetne a vén suta olyan izgatottan a bokor közt. Anyai szive nem engedi messzire távozni innen, hisz' most még nincsen valami nagy baj; hátha magára kell, hogy vonja az ellenség figyelmét, s hátha szükség lesz rá, hogy ravaszul becsalogassa az ólálkodó veszedelmet a vágás kanyarodóiba, ahol meg nem találja az áldott szederbokorhoz vezető utat? Megint csak várok türelmesen, még nagyobb mozdulatlansággal, mint az imént. Lassan féltérdre ereszkedem, hogy ne legyen olyan keserves a szobor-állás; a szunyograj legvérszomjasabb hóhérai leereszkednek rám s kéjjel szipolyoznak; de azért sóhajtani se igen merek, nehogy a finom hallású őz megneszelje, hogy mégis itt vagyok. Kiállhatatlanul hosszúnak tetszik a várakozás, pedig már konokul akarom, amire az imént csak vágytam. Látnom kell a fehérfoltos, buksi őzgidákat,