Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XI. Június

59 El se merem mondani mindezt, a mig a levegőnek leírhatatlan tavaszi zamatát érzem. Szentségtörésnek, káromkodásnak tetszenék önmagam előtt, ha zúgolódó szóval illetném az áldás e kiapadhatatlan forrását, a melynek egyetlen bűne, hogy nagyon szép s így nagyon veszedelmes. Rajongó hívei számában egy világ Ítélete hirdeti bűbáját, s szerelmese minden, a miben az élet elevensége lüktet. Az ilyen szépségeknek nem árthat a gáncs, el sem éri őket, s bizony, mikor a május eltűnő gyönyörű arczárói a nyár első hónapja felé fordúl tekintetem, csak a lecsillapodás vágya mondatja velem, hogy: „valahára!" . . . Mert kimondhatatlanul jóleső hatása van rám annak a mindent elborító zöld színnek, a melylyel a június köntöse díszeleg. A teljesség és az öntudatos erő jelképe ez a hónap, s dús öltözetének minden kis ránczában megvan a nyugalmat és békét teremtő összhang, akár az árnyék csendje, akár a verőfényes táj zsibongása szülessék is meg benne. Beteglelkü embernek nem lehet igazibb orvossága, mint a júniusi zöld, a mely pihenése a szemnek, televénye a reménységnek; s azzal a megállapodott s túlzás nélkül való hőmérséklettel, a mi körülveszi, csudás orvossága az idegességnek. Most már nincs többé fűszaga a légnek, a mi olyan kegyetlenül izgat márczius langyosodása idejében; most már elmúlt április pongyolasága, a melyben annyi kaczérság, annyi csábítás volt; május ünnepi koszorújából is kihullottak az érzéki illatú virágok; de itt van valamennyi helyett a kárpótlás a júniusi zöldben, amelyben, ha nincs is annyi bűbáj, mint amazokban: felülmúlja vetélytársait fenségben és őszinteségben. A mivel ez a zöld hónap megkínál, nincs abban semmi megvesztegető. Igazi tiszta szépség az mind, a milyen a falusi szűzé, a kinek napsütötte bársonyos arczát nem érintette sohase kendőzés. Vége már ilyenkor a mohóságnak, amely az elragadtatásban túlzó hevülettel itél; a tavasz kábító gőzei után megkönnyíti szervezetünket s egész idegrendszerünket az egyforma erővel leáradó hő, amely felszívja a természet nagy majálisa után még szanaszét kavargó illatos párázatot, megszikkasztja, ritkábbá teszi a levegőt, hogy könnyebben elbírja a tüdő. A június a természet igazi pihenője, amelyben a föld nem zaklatja ki magából a szenvedélyeket. Előtte jár az izgalom, utána jön a láz, ő maga a szélcsend, a melyben összegyűl és megnyilatkozik az őserő. A tavasz mámora, a júliusi nyár emésztő lángja, benne leli meg az elválasztó határt, amely köré amaz lerakja fölöslegét; mig ez jövő nagysága első csíráit látja melegségében megérni s kicseperedni. Zöldjének nincs többé éretlensége, de a hervadás sárgába hajló árnyalata is hiányzik belőle. A valóságos, meg nem semmisülő életnek lehet csak olyan izmossága, amilyen a június felséges lombkoronájában kifejlődik, s ehhez az örökzöldhöz méltó az ég is, amelyet káprázat nélkül való kékségében csak a szeptemberi levegőég közelít meg néha. s*