Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XI. Június
60 '»tó Valahára hát megnyughatom ebben a testet-lelket üdítő zöldben, a nélkül, hogy megölne a le nem küzdhető vágy: hogy eltemessem magamat a virágok közé s illatba fúljak. A mint nyárinak érzem a napot, s az esti szél nem ingerlő játéka miatt, hanem csak hűs csókjáért oly kívánatos: jobban tűröm a városi rabságot, s a szabadság után való nagy esengésem lassankint csendes epekedésre változik. Tudom, hogy minél inkább belemegyünk a nyár szívébe, annál jobban fogy a természet költői volta, amelyet a kánikula idején csak a hajnali órák rövidségében lehet itt-ott még felfedezni. Az a tűz, a mivel a késő nyár napja megpörköli a földet: eltompítja egyúttal a szív fogékonyságát, s a verejtékező embernek nem marad más vágya, mint meglapulni a sűrűségben, nem a zöldért, hanem az árnyékért s ha felkeresi a susogó csermelyt, nem a költői hangulattal telt lélek csalja hozzá, a mely meg akarja érteni a felhő leányának a meséjét: hanem a szomjúság, amely szája padlásához ragasztja a nyelvét. De éppen mert a kezdődő nyárban sokkal nyugodtabbnak érzem magamat: bizonyára tisztábban is látok s igazságosabb az Ítéletem. Nem lehetek többé elfogult, s mikor gondolatban kéjelgő kézzel végigsimítom azt a dúsgazdagságát az eleven zöldnek, amely puha, fényes selyembe öltöztette a földet: valósággal igaz, a mit róla hiszek, hogy a paradicsombeli megelégedés csak ebben a zöldben teremhet meg, s hogy az alkotásnak nincs olyan műve, a melyben több jelét adná az élet benne rejlő kimeríthetetlen forrásának. Pedig nem igaz az, hogy most már nincs virág, s csupán a reménység zöld sugarával telt meg a világ. A mezők szellőhullámos ölében csak úgy tarkáilik most is a virágos szőnyeg, mint a legszebb májusi napokban. Talán még szebb és változatosabb is az eleven kép, mert a színekben több a tarkaság. A vadborsó piros virága behintette a rétet mindenütt, váltakozik vele a szurokszegfű vérszínű bóbitája; ott leng a kék katáng s a búzavirág sötétkék csillaga; a fehérek közül javában ereszti bimbóit a székfű, s csak a sárgának van egy kis fogyatékossága. Hát még az erdőben, a hol a vad rózsabokor be van hintve leheletfinom bimbóval, virággal, s a harangvirág kék szeme kacsint ki nemsokára a pázsit közül! Még a fehérből is eleget mutat a szederbokor, a levegő pedig ontja a hársfavirág felséges fűszerét. A kertek világát nem is említem. Ott kötelessége a virágnak, hogy viruljon szakadatlanul. A rózsa eddig csak előőrseit nyilasztotta ki: hadd nézzék meg, hogy szép-e már a világ, elég meleg-e a napsugár, itt-e az ideje, hogy fényes hódító seregével egyszerre kilépjen a zöld levelek közül a virágok királyának nagy, díszes nemzetsége. Csak most kezdi majd istenigazában szórni illatos rakétáit a rózsatündér. Egy éjszakán behinti a csipke-bokrot alattvalóinak bájos tömegével; összefolyik a fehér, a piros, a sárga; elegyül köztök a szemérmesen
