Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XI. Június

XI. Június. Elmúlt a tavasz bokrétás szépsége; az uj kikeletig vége annak az időnek, a melyben csupa vágyakozás támad mindenből: a bimbóvá fejlődő rügyből, a szomjas virágra hulló harmatból, a patak erének a csobogásából. Ó be' nagyon kívánkozom pedig utána és mégis félek tőle, amikor bekopogtat! Téli zimankóban, fűtött szoba szivarfüstös levegőjében hányszor imádkozom gondolattal, sóhajtással: „bár itt volnál már, te isteni mosolygás, te ékes szerelmi vallomása a napsugártól éledő világnak: kikelet!" — És mégis, ha megérzem az álmából ébredő föld szíve verését, ha föltámad a völgy füvén, a zöld búzavetésben a fuvalom: megbetegszem a boldogságtól s nem bírok magammal; fáj, hogy mért nem vagyok ott minden egyes rügy kipattanásánál, s mért nem szívhatom be lelkembe a zöldülő világ üdeségét. Azt szeretném, ha minden őszszel meghalna az ember az utolsó fűszállal, s minden tavaszszal kinőne újra a porból, ifjan, vidáman, mint a virág, a melynek csupa költészet az élete s egy bizonyosan beteljesedő igéret a halála, mert a lehulló szirmokat szigorúan követi a gyümölcs. Ezért félek én a tavasztól, bármint epedjek is utána. Nagyon is édes az a levegő, a mi a hirtelenül jött verőfényben egyszerre pözsögni kezd s áthatja illatos páráival a földnek minden napsütötte pontját. Aszkéta-nevelésü érzékek el nem bírhatják a belőle áradó gyönyört, amely százszoros kéjt kerget végig az eféléhez nem szokott idegrendszeren. Szokni kell hozzá, hogy kétségbe ne ejtsen túlságos csiklandásával, mert különben leüti az embert a lábáról és ellankasztja, halálosan fáradttá teszi; mint a hogy elkábítja a szép asszony ruhája suhogása a katonát, a ki meg se rendülne az ágyutűzben, a halál kutyáinak az ugatása között.