Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

X. Szegény Pupák

56 -c* Meg-megfordítád nagy fejedet s utána néztél a kis pimasznak, aki diadallal tépett ki egy tollat a hátadból s azzal lármázta tele a világot. Azután jött a mérgesebb mulatság rendezője, egy hegyesszárnyu, botfarku sólyom, aki gyors, mint a villám s dühében üt, vág, meg nem riadva a veszélytől. Mint egy nagy darab kő, úgy vágódott le hozzád összekapott szárnynyal; egy pillanat s megkaptad a pofont a hirtelen kicsapott hegyes szárny csúcsától; a második pof a másik oldalról ért, mielőtt lanyhaságodból felocsúdtál volna. A sólyom másféle jószág, mint a bába-szarka; meglátszott rajtad, hogy ez a tapasztalás szegény fejednek több, mint kellemetlen. De megdörrent az uhu-kunyhóban az elrejtett halál s vérszomjas hóhérodat megalázva láttad a fűben. Czinkék és sármányok raja kavargott körülötted a bokrokon, de az apró jószág közül meg nem közelített már egyik sem; pihenőd volt, hallgathattad a fű növését, az elzúgó bogár röpülése neszét. A nyíres környéke összefolyó délibábot tánczoltatott a széles róna felé; most még csak aféle árnyéktáncz volt az; az igazit a nyári nap heve buzdítja majd fel. Puff! most elbámultál s kaptál egy jókorát. A szürke varjú, a mely hátba csapott, kalamajkát jár örömében; megrészegül a diadaltól s újra lecsap, ezúttal vakmerőbben. Csak egyet vágsz feléje, de az elég. Éles csorrod végighasítja a varjú hónalját s a szürke tollat rögtön vér borítja. Elvakult kínzód a fűre hull, ott pusztul el; épp' úgy nem látod azt se többé, mint a Katiczabogarat, meg a nünükét. Meghökkenés száll egy pillanatra a madárszivekbe. De csak annál nagyobb a düh, a boszuvágy. Egyszerre lármáz, sír valamennyi; a kicsinyek a bokrok vesszein berzenkednek; egy czinke tart nekik pergő szónoklatot; a varjak egymást szidják s rohamra biztatja társát mindenik; de rögtön változik a hangjok, aggódás és lázas öröm egyformán cseng ki belőle, mintha félve, de mégis ujjongva hirdetnék. Jön már, jön! Közeledik a valóságos boszu. S a hány madár-torok, az mind felsikoltott vad örömmel: „be jó! beh jó!" Aggódva forgatod fejedet, vaskos derekad egyszerre kinyúlik, szárnyad szorosan simul a testedhez: te félsz!. . . Az uhu-kunyhó alól még nem látni a veszélyt; de hogy itt van, hogy egyre nagyobbodik, azt mutatja már páni rettegésed. Szemed mintha kiülne üregéből, csorrod félig nyitva, tollad egyszerre borzassá változik. Az uhu-kunyhó fölött egy nagy fekete árnyék hajlik át, kemény suhogás lengeti meg a léget; csak azt látom, hogy te, az erős, a hatalmas állat, hanyatt vágódol, mintha a szél ütött volna, azután éles karmaidat kifeszítve, előre nyújtod lábadat. A következő perczben nagy barna tömeg bukik le rád; hallik, amint éles karmaitok egymás testébe csapódnak; látszik, a mint a seb helyéről szerte száll a kihasított toll: az égi puszták királyi madara, a büszke sas vívja veled halálos párbaját! . . .