Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

X. Szegény Pupák

«i 53 taságot. Előtte jár zöldfényű szemének, villanása, mögötte marad a riadás, amely páni rettegéssel terjed el nyomán, az éj kóborló vándorai közt. Kihalt, elcsöndesült a nappali élet; a mi nesz az erdőben támad, rejtelmes az. Halk moszatolás zörög a bokorban: ki tudja, egér-e, bogár-e, vagy csak az éji szél ? Most a bagoly az úr, a többi szolgahad; most élni kell, mulatni kell! Ha jő a hajnal, eloszlik a kísértetektől való félelem: sietni kell! A merre ő jár, ott ijedten csapódik be a lomb közé a játszó szárnyas egér; a vadász-menyét kígyóként lapul meg s elnyúlt testtel várja, amig átvonul rajta a nagy halálmadár. A magas égen szürke gém száll lomha szárnycsapással: riogva félrecsap, amint alatta elhúz az óriás bagoly; vágtatva pusztul előle a lóhere-táblán legelésző nyúlfi, s aggódó sípolással bújik az őzgida az anyja tőgye alá. Merev szemében csak ilyenkor van igazi tűz, igazi élet. A sárga karikák megvillannak a holdsugárban; sötét bokor alját, magas fa koronáját kutatják át. Mint a szélűzte bárányfelhő, siklik el birodalma határa fölött; szívdobogást kap puha szárnycsapásától a lomb közt alvó madár. A hatalom s az erő, mind az övé most; gyilkolva élvez, aztán megül s kémszemlét tart a sűrűség vidékén. A csillag neki ragyog, lángra gyúl szive az égi pisla fénytől, szeretni is tud a vén füles ilyenkor. Az éjszakában nincs senki, semmi, ami útját állná; alusznak a sasok, s ha a nagy bagoly körülröpködi fészköket, nem fogadják el hadüzenetét. Hisz' a nap fia vak a sötétségben, ördögfiúknak való az éji harcz. Az éj kísértete eltűnik; mohos kőszikla ürege csalogatja; ellátogat a százados fák odvas derekába; félelmet kelt a földön, a légben; még a róka is szűkölve kapkod, csattog, ha közel érzi vörös bundájához a macskaszemü szörnyeteg karmait. Az erdő mélyén felsír a lángbagoly; hosszú, vontatott jajgatása szomorú, borzalmas, mint a temetési ének. Korhadó faágról hallgatja udvari zenészét, ő, a nagy bagoly. Kaczagó, vihogó apródja megül fölötte egy csupasz galyon, úgy válaszol a bús danára: „csuvik! kuvik! csuvik!" Egérke zörgött a száraz haraszt közt, most ijedten búvik be lyukába; a pihenő kígyó szorosabbra fonja sikos testét a bokor töve köré: nem jó ilyenkor a nagy hányivetiség, a kísérteteké most a világ. De nem marad az! . .. Fel, fel Pupák! hisz mindez csupa álom! Hisz süt a nap, lombosodnak a fák s megmutogatják uj köntösük szinét. Itt az uj tavasz, a boldog ébredés ! Az apró bokrok gályát sűrű levél födi, langyos esővel terhes felhő kötekedik velünk, néha megered a permeteg belőle, ha csak annyi is, hogy az utána siető napsugár rögtön felihassa. Fel, fel Pupák!—Jöszte velem, a szellők hazájába, az erdő tövébe! Simon Györgye, hű ápolód s szolgád, felvesz a vállára, úgy megyünk együtt örülni a szabadság térségeinek, a melynek napsugárhoz szokott lakói oly ellenségeid neked.