Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
X. Szegény Pupák
54 Ne félj, jó madaram! iszonyú arezod nemcsak haragot, de rémületet is kelt a nappali szárnyasok szivében; meg vannak igézve, a mint rád esik a szemük, a düh hipnózisa elfogja őket s vakon szabdalnak feléd az első indulat rohama alatt; egyszerre visszatolul szivükről a vér az ereikbe; agyok kitisztul, idegeik megcsillapodnak, s lankadtan a kimerüléstől, fáradtan a kiállott izgalomtól vonúlnak odább; nem néznek vissza többé rémületes Meduza-fejedre. Régen volt az, te derék Pupák, amikor mi együtt csináltuk végig ezt a mulatságot. Ennek az emlékére támad fel bennem a mult idők iránt érzett vágyakozás; ebben az időben haltál te meg dicső halállal, a legszebbel, a mi egy hőslelkű füles baglyot érhet. • * * Négy karó volt a földbe szúrva, fölé akasztva egy kilyukgatott gyékény, a karók körül gaz és bogáncs, a gyékény alatt reves fatörzsök. Jól ösmerted te ezt a palotát, a romlásnak indúlt régi uhu-kunyhót. Ott volt a helyed, egy puskalövésnyire tőle, erdő tövében, szép zöld síkon, a honnan messzire ellátszott zömök alakod. Feletted az ég tisztasága, körüled a föld szépülése, benned a megadás nagy bölcsesége. És tőled ötven lépésnyire, az uhukunyhóban, az elrejtett halál. Sütött a nap, megborzongott tested a melegtől, selymes köntösödön ráztál néha egyet; két nagy füled kajlára állt; rest voltál kihúzni, megegyengetni pohos termetedet. Aranylegyek röpködtek melletted, aranyszabadságról zúgtak-dongtak neked, a fogolynak. Katiczabogár meg nünüke mászkált előtted a homokos gyep között, ahova nagy bambán lebámultál. Észre se vetted a kicsi lényeket, bámulásod nem jelentett nézést és figyelést. Csak éltél, mert kellett, és unatkoztál, mert nem volt módod benne, hogy kedved szerint töltsed az időt. Másforma szépségére vágytál a világnak; nem a derű kellett neked, hanem a derengés; nem a kelő nap ragyogását kívántad, hanem a borongó alkonyat homályát. Vékony aczélláncz tartott rabigában, czölöp volt leverve a fű közé, annak a foglya voltál. Mozdulatlanságod sejttette a vágyat, hogy bárcsak békében maradnál, s hogy a nyugalom minden, a mit kívánsz. A csöndes erdő minden kis hangja ijesztés volt neked, mert tudtad, hogy a nappali élet halálos ellenséged, s hogy a rémet, a kísértetet látja és üldözi benned mind a többi szárnyas. A fecske felsírt, ha melletted elsuhant, újra fordult s jajgatva megkerült; az apró madársereg izgatott csoportba verődött a bokron, úgy szidott. Mit bántad azt? A puszta szónak nincsen éles karma. A varjak s vércsék kicsinyek arra, hogy komoly elleneid lehessenek, de azért mégis kínzásodra voltak ám, mert ők a szóvivők, a híradók. Éles sikoltó
