Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

VIII. Pillangó

^ 43 lásd uj hazádat, amely épp oly végtelen, a minő hitvány csöppség volt az összeomlott viskó, ott, a lábad alatt. A merre látsz, falomb zöldje mutat árnyékot, nyíló virág keble kínál édességet; beláthatatlan kékség sejtetné veled a végtelenséget, ha eszed volna hozzá. Mi közöd neked a végtelenséghez, te mulandó gyönyörök rövidéletű vadásza, te?! Rázd meg még egyszer szárnyadat, azután libbenj le a vén fa derekáról, ahol születtél s a hova tán soh'sem igyekszel többé visszatérni, mert kopár és kietlen tanya az, pedig te csak vidám honra vágyói, a melyben élni tudsz, de érte meghalni nem. Egy mozdulat még s te fent járod tétova tánczodat a légben, a melynek csapongó czifra bohócza vagy, te se bogár, se madár! . . . Csuhaj világ! . . . Nap kell neked és fényes tiszta ég. A szellő ellenséged, mert nem birsz vele; az árnyék betegséged, mert elveszi játékos kedvedet; a nedvességből csak a harmatot tűröd, a mi elől valahogy elbújhatsz, míg a felhő vize megöl, ha érint, letörli szárnyad gyöngyeit, megposhasztja hajszálfinomságu izmaidat, oda lesz tőle ruganyosságod s ezzel életed is. A napsugár a te istened; tűzimádó mivoltodnak egyetlen érzése van, s ez a szerelem. Ha fent csapongsz az égen, a hol olyan vagy, mint a világosság idejének egy parányi csillaga: lehúz a földre a szerelem; ha méztermő virágot szopogat ajkad: otthagyod a teritett asztalt, a mint az ösztönök vágyát felkelti benned közeledő párod. Egymást űzve, kergetve bohóskodjátok át a napot, az életet, s egyszerre eltűntök, mintha sohasem is lettetek volna. Jön helyettetek másik pillangó, nincs oka a virágnak, hogy bánkódjék; uj udvarló csipegeti, lopkodja mézét. Pille-szokás: nagyúri szokás. Felkelni későn, amikor a nap tüzes golyója már jó magasan lángol az égen. A hajnal pirkadása nem gyönyörűség a pillangónak, megfázik tőle s didergő szárnyakkal szelni keresztül-kasul a szellő útját: neki nem mulatság. Amikor a délignyitó virága már kezdi begyűrögetni a szélét: akkor van itt a légi táncz ideje. Sövények sűrű fonata közül, széles, szellőtfogó levelek alól kiszáll a pille; vígan köszönti a ragyogást, a melyben sietve fürdeti meg szárnyát. Régen dalol a madár s jól is lakott egyszer, mire pillangóra vadászhat; olyan korán csak a kis törpepille lilakék szárnya vergődik alant, a lóhere-virág gubója fölött. Nyáron, ha a nagy forróságban ellankadok s kábult észszel, elpuhult testtel leheveredem a gyümölcsösben valami árnyasabb fa alá, nagy gyönyörűséggel hallgatom azt a sok mindenféle neszt, zúgást, a mivel a messziről odahangzó emberi szón, meg a mindenfelől csengő madárdalon kívül is tele van a fű, a föld, a levegő, az ág, a fa kérge, szóval minden, a hova tétova nézésem elér; — még a sásas tó vize is. Hallani vélem a hangyaboly nyüzsgését; úgy tetszik, mintha a fűszálon mászó piczike bogár kapaszkodása közben czérnaszál-vékonyságu hangokat adna; a szú 6*