Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

VIII. Pillangó

44 t>o hallhatólag őröl az odu mélyén, a korhadó farostok szálain; békák ümmögnek a sás közt, bele buggyannak a vízbe; a levegőben méh döng, bogár zúg, szitakötő zörög. Minden hangot ad, ami megmozdul, csak ő, a pillangó jön loppal, titokban: sejteni se lehet az útját, semmi nesz sem árulja el közeledését, elsurran fülem mellett és még nem érzem azt a végtelenül gyönge áramlatot, a mit szárnyával támaszt a levegőben. Elmerülök a sárgarigó fuvola-füttyében, a mi a diófa lombja közül szól ki; hallom a seregély veszekedését, a mint a bodzabogyóért töri magát, ott, a sövény körül; egy feleség nélkül maradt pittypalattynak eszébe jut a mezőn, hogy a rég elmúlt párzási idő után is verjen, s mindez belehoz abba a hangulatba, a melyben meggyarapszik előttünk, a mi kellemes és jó, s a melyben nagy fogékonyságunk van az öröm érzetére, pedig minden érzékünk úgy összevissza van kuszálva, hogy griffmadárnak nézzük a repülő szúnyogot, muzsikaszónak halljuk a kasza pengését, és selyem párnák közt gondoljuk magunkat a jó puha füvön. Ha tarka pillangó száll el fölöttem, kiterjedt nagyotlátásommal remek törökkendőnek látom a szárnyát, a mivel messziről integet felém valami képzeleti alak. A fehér pillét fehér hattyúnak hiszem, s mintha egy búcsúzó lélek emelkednék az égbe földi szárnyakon: úgy tetszik. Az a nesztelenség, a mivel a pillangó tova lebben, egészen megigéz, s könnyűvé teszi, hogy álmodozásomat a látás meg ne zavarja. Egyszerre csak lekanyarodik a tarka törökkendő, meg a fehér hattyú az égi magasságból s összekapaszkodva bukdácsolnak le együtt, mintha egy láthatatlan lajtorja fokain tennék meg a döczögős utat a föld színéig, a hol letiport fű közt hullott szilva mézszaga csalogat. Megpihen egy napsütötte ponton a két vetélytárs és csakhamar elfeledi egymást. Előbb való a maga öröme mindegyiknek, s nem töri magát versengéssel, ha egyformán kiveheti részét a gyönyörből. Szétteregeti bíboros szárnyát az egyik, utána csinálja a mókát a másik; beleszopogatnak a sárgahúsu édes gyümölcsbe, elnyújtóznak rajta, szinte látszik, a mint szárnyok csücskét lefeszítik a földre, hogy mennyire kéjelegnek a pompás melegben, a mi kánikulában sem pörköli az ő könnyű testöket. Idegen mozgás közeledésére hirtelen felcsapódik a lefeszített szárny, s huss! . . . fent libeg ismét a minden jöttmentek királya az elérhetetlen messzeségben. sí age sj Egyszer csak jön az ősz, múlik, apad a nap melege, megbetegszik a hűvös levegőben a pillangók utolsó mohikánja is. Vége a nagy mohóságnak, a mivel rövid életét átélvezte; fenékig ürítve immár a szerelem kelyhe: se illat, se verőfény nem adja rá többet az eltűnt ifjúságot. Pedig szerelem nélkül, ifjúság nélkül nincs igazi élet.