Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
VII. Május
36 t>o pukkantós csészéje vérpirosán csucsoritja ki a közepét. Egész serege bokrosodik a nagy, laptarózsaszerü hortenziának, a fehér virágok bokrétáját halvány-zöld színnel árnyalja be a még nyílásban levő éretlen bimbósereg. Közte el van hintve az akáczvirágéhoz hasonló fürtü sárga cytisus, ez a kis arany rojtja a színekben gazdag telepitvénynek. A cineráriák kék és lilaszin tarkasággal változva díszlenek, a sűrii csoportból kiválik egy-egy szűzkeblü példány, mely csak a szirma szélén mutat egy kevéske kaczér pirulatot. — Tigris-tarka, behajtott szélű virágszirmokon akad meg mellettök a szemünk. Mintha fodrászvas kanyarította volna be a furcsa kis virágot. Elénksárga alapszínén apró sötétvörös pettyekkel díszlik a természet szeszélyes czifrázata rajta, akárha a bambuszerdőt lakó ragadozók pompás bőréről mintázta volna művészi kéz. Ezek a kis calceoláriák. — Az utolérhetetlenül tökéletes színjáték izgatja szemünket. Mily sokasága a változatosságnak s mégis mennyi összhang! A cyclamenek liliputi hada hogy meghúzódott a mesés lombozatú páfrányok közt, melyek mosolygó zöldje szinte elfolyni látszik az egymásra hajló csipkés levelek közt. — Szines, dúsvirágu pelargoniák s előtte egy sereg szűzies Margitka gazdagítja a szomszédságban a képet; az egyik a pompa felé hajló teljesség, a másik a mezők székfüvirágára emlékeztető egyszerűség. S mégis olyan jól összeillenek. Itt illatos méregből készül a levegő. Mindenütt érezni a jáczint illatát; a legerősebb illat tölti be ezektől a viaszarczu szépségektől az egész területet. Bódítóbb ez a szag a jázmin erős leheleténél, édesebb mint a liliom szivének illata, de mérgesebb is, mint az a kettő együttvéve. A jáczint-csoport körül úgy kavarog a nehéz párázat, hogy gyönge idegzet ki nem állja soká az agyrendszerre ható erős nyomását. Csak a rózsa az, a minek az üde lehelete meg nem árt. Egy-egy fényes pongyola valamennyi rózsa, költői rendetlenségben repedezik szét, s ha van is szabálya a bimbó megpattanásának, nem hasonlítható az a többi virágéhoz, amelyek mindannyian szépen vonalzott rajzalakok. A fuxia piros csengetyüje, a verbéna apró csillagos bokrétája, a jáczint szabályos csőrendszere, a szalmavirág kirakott mozaikja, a tulipán s a liliom serlege, a gyöngyvirág bodorkája, mindmegannyian teljes pompában díszelegnek; a rózsának nincsen egyebe, csak a kitárt keble, amely a kuszált szirmok felséges pongyolája közé csalogatja a mohó ajkakat. Forróövi hazájából seregestől került ide az exotikus országok pompás növényzete. Vakitó szépség egyik-másik; kényszerit rá, hogy visszaképzeljük igazi hónába, a pálmák meg a kaktuszok közé. Forró napsugár szívja ott ki belőle a bimbót, az égi tűz heve nem pörzsöli el, csak felizgatja; sötétvörösre húsosodik legtöbbjök virága, s mesésen nyúlik belőle a hosszú, fulánkos poroda. Az anthurium közepéből is ilyen kigyófulánk nő ki, s pazar játéka a természetnek, hogy a piros virágnak fehér szinü, a fehérnek pedig piros szinü ez a különös nyúlványa. Az egyik alocasia óriás levelének a hosszú kákaszára olyan tarka,
