Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
VII. Május
35 Mulandó szépség eszménye, földi gyönyörűség örök forrása a virág. Szép a világ, a hogy az isten megalkotta s a hogy a nap tüze, csillag ragyogása ezer színváltozatban bemutatja bűvös alakját. Népes területek lármája és puszta sivatagok hallgatása, zöld árnyékban hűsölő völgyek és tüzesre pörkölt sziklaormok, tengerek mélysége és felhők magassága mind olyan ellentét, a mi együttesen templommá teszi földünket, amelyben külön oltára van a szépnek, a jónak, az eszményinek, de az áldozat dicsősége az oltárok mindegyikéről csak a teremtő szellemet illeti meg. Csakhogy a teremtés ura, a ki az ellentéteket az örök rend összeillő alakjába gyúrta, még ezenkívül is minden szépet, minden jót és minden eszményit egy jelben, egy kivonatban akart oltárain látni, s mikor összekapcsolta ezt a háromságot: virág lett belőle. Virággal pedig tele szórta a földet, hogy szebbé tegye rajta a szépet. A muló virág szépsége helyén a gyümölcs képében kifakad a jóság, mig az „eszményi" az illat parányaiban száll szét a szirmokról. Az örök tél hazájában, dermesztő fagyok jeges országában, a hol csak csenevész moha képviseli a növényi életet: ezernyi apró virágalakból sűrűsödik össze a moha bokrétája; a tenger fenekén, ahol nincs a napra vágyó növény számára levegő: korallok alakulnak soha nem változó virágteleppé; a sírok dohos üregeiben titkon bújik elő a kriptogam-növény s virágossá fodrosodik rajta a penész is; téli ablakokra jégvirágot rajzol a hideg, a hova meg nap süt és eső esik a televényre, ott szines pompával kívánkozik elő az igazi virág: ártatlan szívek öröme, bűnbánó lelkek vigasztalása. S az ember, a ki nem talált a virágnál méltóbb ékességet, ezzel díszíti fel vallása oltárát; hálát ad vele az istennek, megvallja általa szerelmét; elteszi boldogságos, vagy fájó pillanatok emlékeül: bele képzel, vele jelképez minden költészetet. A tavasz ékessége az, a mi lüktető életet hirdet a virágban. Az eleven színek szivárványa szinte csengő kaczagással fogadja lelkünk üdvözletét, amelylyel hozsannát kiáltunk a természet e gyönyörű gyermekeinek. Az, hogy mulandó a virágok szépsége, csak annál nagyobb ragaszkodásra hangol irántok, s azt okozza, hogy nehezebben válunk el tőlök, mert tudjuk, hogy alig van reménye a viszontlátásnak. Néhány nap, sokszor néhány óra, s a gyönge szirom leélte rövidke életét; a következő hajtás már más virágot fakaszt, a hervadást legyőzi az újjászületés. De azért csak gyönyörűség forrása marad a leveles szár, mely kineveli az uj virág bimbaját. A szabadban születő virág költészetét nem érheti utói az üvegházban nyíló rabvirágok szépsége sohasem. Thuják és abiesek sokfélesége alkotja ott a pompás önvények körül a zöld diszletet; tarka díszlevelek szegik a szigorú rendbe rakott táblákat, s egy-egy kis erdő virul helyenkint az egyfajta virágok csomóiból. Az azalea fehér és piros szirma nemzeti színt játszik a saját levelével; a párduczpettyes papucsvirág csudálatos tarkasággal vakit, s a clerodendron fehér 5*
