Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

V. Szerelem a síkon s a berekben (színnyomatu képpel)

24 f» Van is sürgés-forgás, ha egy nőcske véletlenül elveszti a párját. Seregestől támad körülötte nyomban az udvarló, az isten tudja honnan. A nő nem tarthat attól sohasem, hogy pár nélkül marad; csak a hím tölt el sokszor éveket is bús özvegységben. Hogyne járnának hát kedvökben a bájos jérczikéknek a madár gavallérok?! . . . Hogyne követnének el mindent, hogy meghódítsák azt a szabad szivet, amely a rideg agglegénységtől van hivatva megmenteni őket?! Látni kell azt, hogy mit művel egy ilyen szerelmes gavallér, hogy a párosodásra hajlandó nőcske figyelmét magára vonja. Se éjjele, se nappala, se álma, se étvágya. —- Egyetlen iparkodása, hogy tessék, szívért szivet kapjon. Ha dalt kiván a jércze, a hím elzengi neki legszebb ábrándjait; ha kecses tánczban leli örömét, a hím készen van arra is; ha mesés pompával reményli meghódítani szive hölgyét, megmutogatja neki gazdag tolldíszét, kitárja széles kormánytollait, megcsillogtatja ragyogó begyét, bólintva rázza ékes bóbitáját, kiki aszerint, ahogy a természet valami külön tehetséggel megáldotta. Nagyszerű az, amikor az epedő, énekes hímecskék túlcsattogni iparkodnak egymást a dalukkal. Hogy olvadoznak a nagy hevületben, hogy feszül az édes daloktól kicsiny szivök! . . . Nincs művészi ihlet, amely utóiérné a hangszínezés e magaslatát; nincs az érzésnek olyan hangfestése, amelyet meg ne találnánk a csudás andanték piánoiban s a csattogó dalok hévtől hullámzó trilláiban. A kenderke alacsony fa vagy tüskesövény tetejére száll, igénytelen gyöngéd kis termetét rábizza egy vékonyka száraz galyra, s onnan kezdi meg lágy énekét. Szivéből halkan szállnak szét a méla hangok, mintha álmodó virágok tündérkéi marasztanák a piros alkonyatot. A tarka tengelicz csengő zenéje erős, és tiszta hangja úgy metszi át a levegőt, mintha a tavaszi szellő üdvözletére, a szerelmi vágyak hangba öntésére csak az ő merészen csapongó dala lenne hivatva minden madárdal közt. Sűrű lomb közé rejtőzik a csíz, amint teheti. Mig lombja nincs a fának, nagyon is korai a tavasz: félénken búvik meg a csupasz ágak között, ahol csicsergő, egyszerű dalával csak kiválasztottjának okoz szelid örömöket. A dalba öntött érzelmek fenséges hangjait csattogja, zengi, fuvolázza ilyenkor minden szerelmes kis madár. Látszólag a legnagyobb közönynyel hallgatja őket az „imádott" jérczike, pedig igazában komoly érdeklődéssel figyel az ének minden fordulatára. Jól tudja ő, hogy melyik versengőnek van szebb, csengőbb, hajlékonyabb hangja, s épp úgy megremeg kis szive a kéjtől, mint a szép asszonyé, aki vágyó férfiajkról nagy, benső indulat sóhajtását hallja. Hányszor megesik ily versengésben, hogy egy kis trubadúr halálra dalolja magát! Megpattan egy ér túlfeszült szivében, s a szegény madárka holtan, szélütötten hull le a galyról, a melyről pillanatokkal előbb még meghallgattatásért sóvárgott és szerelmet esküdött! . . .