Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

V. Szerelem a síkon s a berekben (színnyomatu képpel)

«kt 25 Más ház, más szokások! Mivel hódítsanak azok a szárnyasok, amelyeknek nem adatott meg a tökéletesség, hogy énekművészettel vonják magokra a csudálatot? Ahol a bűbájos dal hiányzik, ott sokszor meglepő a nászöltözet dísze, vagy a páratlan ügyesség a légi tornászatban. Utolérhetetlen bohócz a könnyüszárnyu bíbicz; bukfenczei, merész ívei, amint oldalt csap és háttal fordul a földnek: szinte kápráztatók. A szerelmi mámor reménykedése önkívületbe hozza a galambot, turbékoló szava hova tovább zűrzavaros gurgulyázássá változik; jobbra-balra forog, s megfeszült kormánytollaival a port söpörve kelleti magát jérczéje előtt, amig meghallgattatásra nem talál. Hát még a tánczosok! a tyúkfélék, a fajdok! Egy-egy táncz-művész valamennyi. Terpsichore csudás tehetséggel ruházta fel őket, hogy kecsessé tegyék mozdulataikat. Amikor a páva majdnem ráborítja jérczéjére smaragd-, topáz- és azurcsillogásu legyezőjét s ott perczeg, pöfög körülötte: mindenki megérti, hogy udvarlása ez a madár-Adónisznak. Amikor a pulyka majd kipukkad hevületében, s dobbá fuvódva kattog, tüszköl, és rázza lelógó csőrdiszét: mi más az, mint a beléje nem férő szerelem?! . . . Pedig egyikben sincs a szabadságtól elválaszthatatlan költészet szépsége, ami oly érdekessé teszi a sűrűség lakóit: a menüettet lejtő fáczánt s a pattogó fajdokat. A fáczánnak van egy fajtája Ázsiában, amelynél bájosabban a rococo-világ illemtana szerint sem lehetne szerelmet vallani. Kis bőrzacskó emelkedik a szeme fölött ennek a fáczánnak, a zacskó a mámoros izgalmak idejében két részre osztva léggel telik meg. Két ördögszarv támad attól a fáczán homlokán, s ezzel a furcsa diszszel indul a szép madár az ő hódító útjára. Alig hogy jérczéjét megpillantja, mohón szalad neki s növekvő gyorsasággal fut-fut körülötte. De ahányszor csak elibe kerül, mindannyiszor megáll egy pillanatra, szemközt fordul vele s negédesen meghajtja magát, mintha tánczra kérné. Azután fut tovább, mindig csak körben, mindig hajlongva a kellő pillanatban. Kis szarva ezalatt hegyesen meredez az égnek, hússzakálla pedig a beléje tódult vértől majd kicsattan. Síkon és berekben nincs daliásabb tánczos a siketfajdnál, amely nagy testét másfél méternyire is feldobja néha, amikor udvarol. A csöndes erdők magányában meglesni ezt a titkos ömlengést, egyetlen hang és mozdulat nélkül várni végét az átváltozásnak, amely Auróra templomát Vénusz istennő kéjtanyájává alakítja át a fenyvesek közt: örök vágya és feledhetetlen öröme kell hogy legyen minden vadásznak és természetbúvárnak. Ily emlék mellett alig jöhet számba a hosszúlábú darvak, a bajnokbíbiczek s a szalonkák egynémely fajának a bohó násztáncza. Az apró párbajok itt is, ott is napirenden vannak, de épp' oly ritkán végződnek halállal, mint a vizi harczok. Hévvel, keményen csap össze a sima víz tükrén vágytársával a féltékeny gácsér s néha a gunár is. Le-lebuktatja tolakodó ellenfelét a mélybe, amig a gyöngébb meg nem sokalja az önkénytelen búvárBársony : Erdőn, mezőn. 4