Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVII. A hegy betege

^ 163 Néha letelepedtem melléje s félkönyökre támaszkodva éledtem az üdvösséges csendben. A föld mozdulatlan pompája olyan ünnepi volt; szinte kővé vált a világ. Mintha smaragdból faragták volna ki az erdőt; mintha szines drágakő termett volna a vadvirág helyén; s az apró, fényes bogár, amely sütkérezve lapult meg a szirmon, mintha csupa igazi gyémántból lett volna. A nap fényessé tette a levegőt; káprázott tőle az árnyék után vágyakozó szem. Jól esett a pörkölő tűz, amely lassanként bágyadttá és kimerültté tett; kellemes zsibbadás hatalmasodott el tagjaimon, szerettem volna életem végéig ott maradni. S amikor a tekintetem véletlenül ráesett Gerzsonra, láttam, hogy sápadt és beesett az arcza, a szeme le van hunyva, s nehezen lélekzik, mintha mázsányi súlyt emelne tüdejével. Mi baja Gerzson ? — kérdeztem részvéttel. — Maga beteg. Felriadt, rám bámult. Beteg vagyok, mondta kedvetlenül s elkezdett nyújtózni. Hosszú teste végig hozzátapadt a párnás fűhöz. Oly hangon, amelyben rendíthetetlen meggyőződés volt, hozzátette: „meg is halok itt nemsokára". Végzetes ereje van a halálvágynak, annak a lenyűgöző gondolatnak, hogy rohamosan közeledik a végünk. A ki be tudja tölteni a lelkét azzal a hittel, hogy meg vannak a napjai számlálva: az félig-meddig nincs is már ezen a világon. S ha rögeszméje időhöz köti az elmúlást, akkor megesik, hogy a túlságosan elcsigázott szervezet a lélek ostromát nem tudja kiállani, s a rettegett órában csakugyan széthull, összeroskad. Ilyen fajtának képzeltem Gerzsont is. Sápadt arczán látszott a sok tépelődés nyoma, de komor nyugalma nem tűrte azt a föltevést, hogy idegesség van az ő belső töprengésében. A mély szomorúság, amely eláradt rajta, hatalmába kerített engem is. A környék nagyon alkalmas volt a mélabú hangulatára; messze voltunk mindentől, a mi a lármás világra emlékeztetett. Nem képzelek olyan némaságot, a mely túlhaladta volna csendjével ezt a magányt, a melyben szinte riadásnak tetszett, ha elsikkantotta magát egy rigó. Szerettem volna egy kicsit fakgatni Gerzsont, de attól tartottam, hogy megijed s elbúvik előlem, mint a csigabiga, amikor visszahúzódik a házába. Inkább vártam hát, amig szokása szerint kérdezgetős nélkül is kezdte kiönteni a szivét. — Tudom, hogy meghalok, — szólt hosszabb hallgatás után. — Elsorvadok, mintha lidérczem volna, a ki a véremet szívja; megyek össze, és fonnyadok, mint a kökény, ha őszszel megcsípi a dér. Igazat mondott. Amikor egy évvel ezelőtt ide került a bérez tövébe, a hova nem hallik el a mezei pásztor kurjantása : még piros volt, s vidámság csillogott a szemében; most hamvadó parázsként égett a nézése. Hozzám fordult, s mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok, azt kérdezte: — Ugy-e, látszik rajtam? Ne csaljon meg, úgyis hiába; én érzem azt, a mit mondok és tudom, hogy itt elpusztulok. 21*