Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVII. A hegy betege

164 -»a Azután felkönyökölt ő is, neki fordult a béreznek és sokáig nézte a nap fényében pirosló ormot. — Itt, a völgyben, még meg vagyok valahogyan, — folytatta; — szép itt minden, ez a két nagy hegy, a mint egymás ölébe fut; meg a gyepes völgy, amely a tavaszi áradást elereszti maga fölött, hogy a simán szaladó víz még a fű gyökereit se igen mossa ki. Tavaszszal nagyszerű volt az, amikor mind ide jött a hegyek olvadó hava; ha látta volna, hogy bugyborékolt, hogy csavarta ki a sziklán a cserjét! ... De amint leért a völgybe, jártányi ereje is alig volt már; elfáradt, amerre elvonult, lerakta maga után mindenütt, amit a hegyről lopott. Májusban már egy nagy bokréta volt az egész völgy, hajnalban szólt a fülemüle, alkonyaton elkezdett csattogni a tölgyek árnyékában a veresbegy; szelid édes kis madár mind a kettő, nem olyan vad, mint a fenyvesmadár, amely felül a legmagasabb galyra, onnan illegeti magát erre-arra a szélben. A bérez felé intett a fejével. — Odafent borzasztó énnekem. Majd szét megy a fejem a fenyves zúgásától, nyilván valami nagy bajom van, ami ellen nem tudnak a doktorok orvosságot adni. Ha ott járok a szakadékok közt, mindig elfog valami szédülés; néha szeretnék leugrani a szirtekről, hogy vége legyen utálatos bágyadtságomnak mindenkorra. Keserűen mosolygott. — S még olyan teremtése is van az istennek, amelyik ott szeret . . . Elnézem sokszor a pillangómadarat, hogy kúszik, egyre kúszik a sziklán. Szürke teste mintha folyvást a levegőben libegne, amint pirosalju szárnyát rezgetve lendül ide-oda. Hogy nem únja azt a keserves kenyérkeresetet, amikor a hitvány kövi rovarok helyett ott van a sok finom hangyatojás a völgyben! . . . Elhallgatott. Talán a leszálló alkonyat szépsége kapta meg őt is, mint engem. A kék ég színe megsötétedett, fénye elhalványult, nem fájt többé a szemnek. A bokrok zöldje élesen vált ki a növekvő árnyékból, a dombra nem sütött már a nap, elmúlt az égi tűz pörkölése. Az erdő esti élete kezdett ébredezni, feltámadtak az apró légyrajok, amelyek villámos czikázása elkápráztatja a tekintetet. Elkövetkezett az az idő, amikor a szálló szúnyogot saskeselyűnek nézi egy pillanatig az álmodozó ember. Csudálatos érzés az, ami ilyenkor megszállja a testet. A holt erő csak a nehézség törvényeit tartja meg; minden tagunk lehúzódik a földre s nem vágyik fel újra. Jó tehetetlenek vagyunk magunkkal; lenyűgöz bennünket az önkénytelenül támadó zsibbadás, látjuk, hogy a nap utolsó sugara is lecsúszik az égről és sietve takarózik be az erdő az esti homályba, de azért nem mozdulunk, meg vagyunk igézve. Jó sokáig néztük így kettesben az egyre sötétülő levegőt; lassankint már érezni is kezdtem, hogy az erdő szellemei láthatatlan locsolókból hintik le a har-