Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVII. A hegy betege

XXXIII. A hegy betege. Mintha nagy teste csak azért nőtt volna akkorára, hogy fájjon a földnek, amikor rálép. Sohasem láttuk mosolyogni; örökké olyan sötét, lemondó volt, mint egy titkos bűnért vezeklő remete. Pedig erdész létére illett volna neki a jókedv. Az erdészek mind vidám emberek, tele őszinteséggel és szabadságvágygyal; a sok zöld, ami körülveszi őket, a folytonos reménykedés megnyugtató levegőjét lengeti felettök; a százados fák duzzadó elevensége megerősíti s az élet iránt való bizalommal tölti el mindnyájokat. Az erdészek szemében nem olyan könnyen muló a föld szépsége, mint a pusztai nép előtt, aki a tavasz minden fűszálát meghalni látja őszszel. Ok az uj tavaszszal ugyanazt a fát s bokrot látják kilombosodni, s a hervadó levelek idejében is észre kell venniök, hogy milyen szépen megerősödött a lombtartó galy az esztendők folyamán. S Benkő Gerzson mégis olyan komoran járta az erdőt, mint egy kísértet. Leselkedő, aggódó vadként bújta a bozótot, szörnyen kifárasztotta a hegy, a fenyvesben csak vonszolta magát, akár a végkimerüléshez közeledő beteg. Ha szerét tehette, nem is ment a magas csúcsokra. Lent maradt a szelid dombon, amelyen itt-ott ligetté ritkult a tölgyes; lefeküdt a napsütötte tisztásra, ahol virággal volt behintve az erdei rét; ott azután hideglelősen borzongott a verőfény langyosságában.