Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVI. Vadorzók (színnyomatu képpel)

»G 159 Kezd feltámadni a szél is. Az ember elkészült rá. Ha északról kanyarodik el a hófelhő, rendesen megérzi az egész környék, olyan légáramlatot hoz magával. Attól bemenekül az erdő szivébe minden apró vad, a mi csendes időben szívesen lapúl meg a síkon, közel a repczéhez, a búzavetéshez. A hogy felsóhajt az északi gigás tüdeje: pattogva gördül végig a fagyos lélekzet a szőlőhegy oldalán; szinte megcsendül a síkságon, amikor oda csapódik a göröngy jégburkolatához; onnan tovább repül az erdőig, amelynek szélső fái panaszosan zúgnak, a mint belekapaszkodik csupasz ágaikba s lerázza rólok a havat, a zúzmarát. Igazi vadorzónak való időjárás. A szürkület már előre veti árnyékát s a fák közt egyre lehet hallani azt a fütyülő zúgást, a mi a lombhullással kezdődik s minden kis szélre feltámad, a mig csak tavaszszal ismét puha, susogó levél közt nem akad meg, nem téved el a szellő. A tél szellemének egyhangú dala, változást nem ösmerő mulatsága ez. Az ember bemegy a fák közé, s a következő perczben eltűnik mögöttök. Ott várja a magány. Semmi más hang, mint a galyropogás. Még a fakopáncs is megült már odvában. Csak előre! . . . mély "völgyeken, patak irányában, le a vedlett domboldalig, a hol a délnek fekvő vágásban pihen az őz a szénává aszott füvön, a mit felkapart a hó alól a megszorult állat. Mire feljön a hold, már helyben van az erdei rabló. Mozdulatlan árnyként simul egy vastag tölgy derekához; előtte alacsony cserje, a mely eltakarja a vadak éles szeme elől. Osmeri azt a tájékot, tudja, hogy melyik pontja a legjobb „váltó"; hol szeret átlátogatni az őz a vágásból a fiatalosba; melyik patak mellett húz el leginkább a vadászó róka. A februáriusi „tilalom" nem számít az ő naptárában. Még márcziusban sem irgalmaz a poczakos nyúlnak, áprilisban sem a párzó fogolynak. Elve: gyilkolni, minél többet, minél biztosabban. Csend. Friss hó borít mindent. A szél csillapodik, különben is a déli oldalnak nem jut ki teljes erejéből. Mintha meghalt volna minden élet, mintha megnémult volna minden hang. A hold bujkálva oson tovább az égen; a megrepedt felhő közül kikukucskál, meg újra elrejti arczulatát. Mintha még hidegebb lenne a levegő attól a fényességtől, a mi belőle árad. Messze, a síkon túl, a szőlőhegy tövében alszik a falu. A kisbíró benéz még egyszer a korcsmába: nincs-e ott elázott duhaj legény, a kit haza kellene szállítani? Amint hazafelé indul, halk dörrenésre kapja fel a fejét. Megáll, keresi az irányt, a melyről a gyanús hang hozzá érkezett. Katonaviselt ember, jól tudja, hogy puskalövés volt az.